Mennyire csodálatos az emberi szervezet! Ha megtámadja egy vírus, vagy valamilyen bakteriális fertőzés lép fel, megemeli a saját testhőmérsékletét, hogy legyőzze az ellenséget. És már jön is a láz, három lábon, hogy gyorsabban futhasson, mint ahogy azt Máté Angi írja oly gyönyörűen Volt egyszer egy című mesekönyvében.
“Jött a láz a három lábán, talált egy lakást, beköltözködött… Dorka csak pirosodott és még jobban pirosodott. Nagy, piros, forró, laposakat pillogó ház lett belőle. Gyengülő, lefekvő, alig muszogó. Rosszat tett neki a háromlábú, has nélküli, piros fejű láz. Akkor a kamra polcáról előlépett a bodza. A szárított, a teának való, a lázcsillapító bodza. Megsuhogtatta ráncos rokolyáját, feltűrte cikk-cakk virágú inge ujját, csípőre tette vékony kezét, s ez már elég is volt ahhoz, hogy a háromlábú, has nélküli, piros fejű láz megijedjen. Hagyott csapot-papot, békaszemű koffert, s rohant, rohant a bodza elől…”
Fut a háromlábú, has nélküli, piros fejű láz, azonnal, hogy megállítsa az ellenséget, hogy segítsen a harcban. Mi pedig mit teszünk? Elkergetjük bodza teával, rosszabb esetben paracetamollal vagy annak társaival. Harcolunk saját magunk ellen, nem pedig a valódi ellenség ellen. (Persze, nem azt állítom, hogy én sosem adtam a gyereknek, amikor sehogy sem tudott aludni, vagy ne vettem volna én magam be, amikor már nagyon elegem volt a “rosszul létből”, és újra jól akartam érezni magam. És persze, így is meggyógyultunk, legfeljebb kicsit tovább tartott…). Na de…
Mennyire csodálatos az emberi szervezet! A kisgyermek, ha valamilyen negatív reakciót kap bizonyos tettére, vagy a puszta kíváncsiságára, ő azért magát okolja. Azt gondolja, ő a rossz. Úgy érzi, változtatnia kell magán, a viselkedésén, hogy a többiek jobban elfogadják. Ennek bizonyára evolúciós oka van, egy kisgyermek nem élné túl az őskorban a felnőtt közösség segítsége nélkül, ezért elsődleges, hogy a többiek befogadják, elfogadják őt. Így feláldozza az önazonosságát a túléléséért! Csak fogadjanak be, csak tartozhassam közéjük, csak ne rekesszenek ki, mert tőlük függ az életem! Nem kérdés, melyiket válassza…
Mennyire csodálatos az emberi szervezet! A megbántottság, a félelem, a szomorúság érzéséből ki tudunk gyógyulni, sírás, hiszti, remegés, izzadás, nevetés, ásítás által, mint ahogyan a vírusos fertőzésből is a láz segítségével. És mi mit teszünk? Tettünk éveken át? Elnyomtuk magunkban, elnyomtuk másokban a “nem kívánatos viselkedésmódokat”. Megittuk a bodza teát. Bevettük a paracetamolt. Magunk ellen dolgoztunk. Persze, nem tudtuk… az elődeink sem tudhatták…
Ahelyett, hogy elnyomjuk magunkban az érzéseinket, és “szabályozni” próbáljuk őket, inkább megélnünk kellene őket, és hagynunk kellene a gyermekeinket is ezt tenni! A megéléssel, átéléssel dolgozzuk fel a rossz élményt, amely az érzést kiváltotta. Nem a láz az ellenség, hanem a vírus!
Persze, mindez nem könnyű, hiszen éveken át nem ezt láttuk, nem ezt tapasztaltuk magunk körül. A gyerekek még ösztönösen a legjobbat teszik, szabadjára engedik az érzéseiket. Nekünk felnőtteknek, sok esetben szinte újra meg kell tanulnunk éreznünk, megengedni magunknak az érzéseinket, és nem lenyelni őket. Hogy ez mennyire nehéz, azt hetente tapasztalom magamon is a Páros meghallgatások alkalmával.
Ha nem éljük meg az érzéseket, azok megrekednek, megragadnak bennünk. Gyűlnek, gyűlnek, és egyszer csak vagy kiszabadulnak rejtekhelyükről valamilyen formában, valószínüleg vadul, szökőár szerűen, vagy pedig ott maradnak bennünk mélyen és vagy valamilyen szellemi gátként működnek tovább bennünk, vagy esetleg betegségek, tünetek formájában “testesednek meg”.
A láz a gyógyulás. A sírás, a hiszti, a toporzékolás szintén az!
