Piru már majdnem akkora, mint a felnőtt pingvinek. Szürke pehelytollait szinte teljesen felváltották a fényes, olajos fehér és fekete színű tollak. Piru éhes. Nagyon éhes. A szülei egy egész napja nem etetik. Nem csak őt nem, a körülötte lévő fióka-sorstársait sem. De nem volt ez mindig így….
Amikor Piru még a tojásban volt, az apukája a lábán hordta, és tollaival betakarta, hogy ne fagyjon meg a rettentő hidegben és szélben. Amikor kibújt a tojásból először apa etette. Majd nemsokára megérkezett a mamája is a tengerről. Rengeteg finomságot hozott. Piru ekkor még nagyon kicsi volt, és nagyon fázott, ezért az anyja lábán csücsült, a meleg tollak alatt, és csak akkor dugta ki a csőrét, amikor éhes volt. Piru sokat evett és gyorsan nőtt. De aztán anya már nem tudott neki több táplálékot adni. Szerencsére ekkor az apukája visszatért a tengerről, és most ő hozott Pirunak mindenféle földi – vagyis inkább tengeri – jót: halat, rákot, kalmárt. Piru ekkor már elég nagy volt ahhoz, hogy egyedül álljon a lábán, a sajátján, csak úgy, a jégen, a szülei mellett. Nagyon jól érezte magát. Lassan körbetotyogta a környezetét, és kíváncsian nézegette a körülötte lévő többi fiókát.
Pirunak egyre több ennivalóra volt szüksége, a szülei pedig igencsak lefogytak a váltott táplálástól, elérkezettnek látták hát az időt arra, hogy innentől együtt menjenek el halászni, Pirut pedig egyedül hagyják a parton a többi fiókával. Ilyenkor néhány felnőtt pingvin közösen vigyáz a sok kicsire.
Piru kétségbeesett, amikor a mamája és a papája elindultak a tenger felé. Hirtelen nagyon egyedül kezdte érezni magát és csipogva szaladt utánuk.
-Sajnálom Piru, de nem jöhetsz velünk! – állította meg a mamája.
A szülők megálltak, visszasétáltak Piruval a költő helyre, és bólogatva hallgatták a fióka csipogását. Amikor az abbamaradt, vártak kicsit, majd újra elindultak.
A kis pingvinfióka ekkor persze ismét sírni kezdett és elindult velük az óceán irányába.
-Nem jöhetsz, kicsim! – mondta neki az anyukája, és újra megvárta, míg Piru megnyugszik. Ezúttal ez már sokkal gyorsabban megtörtént.
A pingvin szülők harmadszor is elindultak, fiókájuk pedig harmadszor is utánuk szaladt. De már csak egy darabig, azután pedig hagyta, hogy a szülei lassan eltávolodjanak tőle. Piru félt. Nagyon félt. Soha életében nem félt még ennyire. Óvatosan közelített a többi pelyhes fiókához, nem mert hozzájuk túl közel menni. Kis idő múlva azonban nagyon fázni kezdett, így összeszedte minden bátorságát és hozzájuk bújt.
Egy nála kicsivel nagyobb fióka ekkor így szólt hozzá:
-Na végre! Már azt hittem sosem jössz mellénk. Nala vagyok. És ne aggódj, hamarosan visszajönnek.
-Honnan tudod? – kérdezte vacogva és meglepődve Piru.
-Az enyémek már többször is elmentek. Mindig visszajönnek, és sok halat hoznak. Meg rákot. Na, de most ne beszélj, hanem bújj közelebb, kezd felerősödni a szél!
Piru befogta hát a csőrét, és bedugta a többiek pehelytolla közé. Nala a háta mögé állt, őt pedig beljebb tolta a kisebb fiókák közé. Piru már nem fázott annyira. A rossz érzése is elmúlt. Már csak az éhség kínozta. De újra és újra felidézte Nala szavait, és ettől megnyugodott: “mindig visszajönnek, és sok halat hoznak. Meg rákot”.
A szülők hamarosan vissza is jöttek, megkeresték és megetették Pirut, később pedig ismét elmentek. A kis pingvinfióka, aki már nem is volt annyira kicsi, épp kezdte megszokni az új rendet, és a többi fiókával is majdhogynem összebarátkozott, amikor egyszer csak a szülők nem hoztak több ennivalót a tengerről. Piru tudta, hogy egyszer majd el fog jönni a nap, amikor már elég nagy lesz hozzá, hogy egyedül szerezzen magának táplálékot. Kint, a nyílt vízen. De hogy máris elérkezett volna ez a pillanat? Nem érezte magát készen, semmit sem tudott a vízről, az óceánról, a halászatról, a felnőttek nem tanították meg semmire.
A fiókákat hajtotta az éhség. Sütött a nap, vakítóan csillogott körülöttük a fehérség. Elindultak. Együtt eltotyogtak a vízig. Az út hosszú volt és nehéz. Az egyik fióka már útközben beleesett a jeges vízbe, mert megcsúszott, miközben egy repedésen próbált átjutni. A többiek ijedt kíváncsisággal figyelték. Szerencsére gyorsan kikászálódott és sietett tovább a többiekkel. Egyes lejtős részeken a fiókák végre kipróbálhatták a jégen szánkázást is, amit eddig csak a felnőttektől láttak. Valóban nagyon jó móka volt, Piru is élvezte. És azokon a részeken így sokkal gyorsabban haladtak.
Hamarosan elérték az óceán partját. A napsugarak csak úgy táncoltak a fodrozódó hullámokon. Időnként felbukkant körülöttük pár felnőtt pingvin is. Vigyázó tekintettel figyelték a kicsiket, és ügyeltek a ragadozókra, akik még mindig veszélyesek lehettek a fiókákra. A kis csapat három napon át tétovázott az óceán partján. Mind féltek beleugrani az ismeretlenbe. Piru különösképpen. Ő állt leghátul, pár méterrel távolabb a többiektől. Egy-egy felnőtt azonban mindig előrébb utasította, mert az egyedül álló fiókák a legkönnyebb prédák. Piru nem tudta mitől féljen jobban: a halfarkastól és a leopárdfókától, akik a fiókákra vadásznak, vagy a sötét, mély, ismeretlen óceántól. Nagyon hiányoztak a szülei. Az a biztonság, amit mellettük érzett.
Lassan azonban az éhség elviselhetetlenné vált a kicsik számára, és egyikük – az a fióka, amelyik már korábban is belecsúszott a vízbe -, egyszer csak beugrott az óceánba. Pár pillanat múlva újra felbukkant a víz felszínén. Ekkor Nala is követte. Majd felbátorodva sorra ugrottak be a többiek. Csak Piru maradt még mindig kint a parton. A fiókák boldogan úszkáltak a vízben, meglepődve érzékelték, hogy az melegebb, mint a levegő. Nala hamarosan egy halat is fogott. Piru sóvárogva nézte őket.
-Na, mi lesz? Nem jössz? – hívta Nala Pirut a vízből visszatekintve rá.
-Nem, menjetek! – felelte Piru és teljesen meg volt győződve róla, hogy ő soha, semmilyen körülmények között nem fog beleugrani a jeges óceánba.
A fiókák lassan mind eltüntek a part közeléből, a mélyebb vizek felé úsztak és a távolabbi jégtáblákra ugráltak ki. A nap lenyugvóban volt. Piru körül minden elcsendesedett. Magányosan álldogált az óceán partján, amikor egyszer csak kiugrott a vízből egy pingvin. Felé közelített. Nala volt az.
-Hoztam neked halat. Nézd mit fogtam! – azzal átadta Pirunak a fogását.
-Visszajöttél értem? – kérdezte Piru és hirtelen valami melegség járta át. Ízlett neki a hal is, amit Nalatól kapott.
-Csak nem hagyhatlak itt egyedül! Kivárom, míg összeszeded magad és bejössz végre velem a vízbe. Nézd milyen óriási! És tele van hallal! – fordult a víz felé Nala, Piru pedig a pingvinlányt nézte.
-Nem, én nem megyek! – mondta Piru.
-Igen, tudom, félsz a víztől. De gyere legalább közelebb egy kicsit a parthoz, hogy ne kelljen annyit totyognom. – kérte Nala.
Piru kicsit gyanakodva ugyan, de közelebb lépdesett a vízhez.
-Mától én foglak etetni! – nevetett Nala és visszaugrott a vízbe.
Ezentúl Nala minden nap hozott halat Pirunak, és minden nap megkérte a barátját, hogy lépjen pár lépést közelebb a parthoz. Piru néha ellenkezett, de olyankor Nala csendesen kivárta, míg Piru befejezi a csipogást, és oda totyog hozzá. Amíg pedig Piru elfogyasztotta a csemegéjét, Nala elmesélte neki, hogy aznap mit látott odalent, a tengerfenéken. Piru persze úgy tett, mintha az őt nem is érdekelné.
Egyik nap Nala nagyon jó kedvében volt, bolondozni kezdett a víz mellett. Eljátszotta, hogy ő is fél a víztől, és hogy véletlenül belecsúszik:
-Juj de félelmetes, sötét, hideg, brrr…jaj csak bele ne essek véletlenül….ááá…! – kiáltotta és azzal derékszögben belecsúszott a vízbe.
Piru mosolygott. Már amennyire egy pingvin mosolyogni képes. Nala hamarosan előbukkant és folytatta:
-Jaj, vizes lett a tollam, hogy az a…jaj csak bele ne essek újra….ááá…! – és ezúttal háttal vetődött bele a vízbe majd kis idő múlva egy hallal a szájában tért vissza, melyet csak úgy kiköpött a partra: – Ááá, ez a borzalmas valami egyenesen beúszott a számba, áá, undorító, pfúj, mik vannak…
Piru nevetett és gyorsan bekapta a kiköpött halat. Nala tovább bohóckodott, most a csúszós, hegyes jégtáblaszélen egyensúlyozott és közben tovább csacsogott:
-Ó, de csúszós, jaj csak bele ne essek, ááá, még a végén újra vizes leszek, jaj mi lesz velem, jaj úgy félek…- és plotty…már bele is pottyant újra a vízbe. Ezúttal azonban nem jött vissza olyan gyorsan. Piru kuncogott, majd lassan oda totyogott a parthoz és leste, mikor folytatja Nala az előadást. Várt és várt. Egyre közelebb merészkedett a vízhez míg végül fölé is hajolt kicsit, hogy belekukkantson a mélybe, és megnézze, jön-e már a barátnője. Nala pont ekkor ugrott ki a partra igazi pingvinugrással.
-Á, hát itt vagy? – kérdezte Pirut – Gyere, végig melletted leszek!
Piru gyanakodva nézett ugyan Nalára, de vett egy nagy levegőt. Majd még egyet. És még egyet. Utána pedig beleugrott Nalával együtt a vízbe. Ettől a perctől kezdve ők ketten elválaszthatatlan jó barátok lettek.
Fotók forrása: Pingvinek vándorlása, Luc Jacquet 2005-ben bemutatott Oscar-díjas és César-díjas dokumentumfilmje
