Mondjátok, hogy nem unjátok még Misut! Ugye, nem?!
Na jó, megígérem, ez lesz az utolsó. Egy időre. Aztán a jövő héten hozok valami strandosat, csak hogy hangolódjunk a nyárra!
Veszekedés
A gyerekek, legyenek barátok, testvérek, vagy -mint ebben az esetben-, unokatestvérek, szépen el tudnak játszani egymással. Egy ideig. Aztán kitör a botrány.
(Kommentben várom azok jelentkezését, akiknél ilyesmi még sosem fordult elő. Mármint azokét, akiknél egy idő után még sosem tört ki a botrány. De írhatnak azok is, akiknél a gyerekek még sosem játszottak el egymással egy ideig, csak nekik mást fogok visszaírni).
Miért van ez így?
(Kommentben várom azok jelentkezését, akik még nem tudják erre a kérdésre a választ…na jó, nem, csak vicceltem).
Mert elveszítették a kapcsolódás érzését! Mármint a gyerekek. De persze sok esetben mi is elveszítjük. És egyik sem a mi hibánk! Ezernyi teendőnk, gondunk-bajunk mellett, örülünk, ha egy kicsit elvannak végre nyugiban egymással. Legalább egy ideig. De aztán ennek az idillnek úgyis vége. Mindig vége. Ez van. Ők így vannak biológiailag programozva. Így ez nem is az ő hibájuk! Egyszerűen bekapcsol az agyukban egy gomb, amely vészhelyzetet hirdet: X perce nem érzékeltem egy rám vigyázó felnőtt jelenlétét. SOS. És ha ez a sziréna a másik gyerek fejecskéjében is bekapcsol, mert ő meg Y perce nem érzékelte egy, számára biztonságot nyújtó felnőtt figyelmét, na ott ér véget a harmonikus játék.
Na de, Lina néni, Misu nagynénje, Manka anyukája mesterien megoldotta ezt a helyzetet. Először ugyanis meghallgatta mindkét gyereket. Egy könyvben persze a két kicsi szépen egymás után mondta a magáét, mert máshogy nehéz lenne egy ilyen helyzetet leírni, a valóságban inkább az a jellemzőbb, hogy egyszerre beszél mindkét gyerek, egymást túlharsogva, sírva, sorolják a sérelmeiket. Lina néni stratégiája azonban olyankor is beválik! Elég csak hallgatni! És hogy miért? Mert a meghallgatással, a figyelmünkkel, a szemkontaktussal vagyunk képesek kikapcsolni azokat a sziréna gombokat. Mi felnőttek. Mi, szülők. A probléma itt ugyanis az, hogy azok a vészjelzők bekapcsoltak, a kapcsolódás biztonságot adó érzése megszakadt, a gyerekek nem képesek tovább békésen együtt játszani. Valamin (cicán, tűzoltóautón, stb.) összevesznek. A mi feladatunk a kapcsolódás érzésének helyreállítása, hogy újra jóban legyenek egymással. És Lina néni, ösztönösen, vagy tudatosan, de pontosan ezt tette. Meghallgatta őket, egyiküket sem hibáztatta, majd hozott nekik szörpöt is, hogy kibéküljenek (bár ugye mindannyian sejtjük, hogy valójában nem attól békültek ki).
+1 tipp haladóknak:
Feltehetitek a kérdést, hogy nem lehetne-e az összeveszést valahogy megelőzni, ha ennyire kiszámítható dologról van szó?
És a válasz: de! Meg lehet! Tudatosan, időről időre érdemes rájuk nézni játék közben (kisebbeknél inkább rövidebb időszakonként, nagyobbak már hosszabbakat is elbírnak, de persze ez attól is függ, hogy úgy egyébként a puttonyuk mennyire van tele). Kicsit kapcsolódni velük. Az egyikhez, a másikhoz (többgyerekesek folytassák a sort!). Megkérdezni, épp mit játszanak, figyelmesen meghallgatni őket, mélyen a szemükbe nézni, aztán ha minden rendben, nyertünk újabb tíz percet. De az is lehet, hogy pont a jelenlétünk hatására borul ki a bili. Hát akkor ez van. Bocs! A bilinek bizony néha ki kell borulnia, ami egyébként egyáltalán nem rossz, ha képesek vagyunk takarítás (=meghallgatás) közben a szemünk előtt tartani, hogy itt most így legalább újra szép tiszta lesz minden.
Leave a Comment