Csodaszép könyvet tartok a kezemben. Egy csodaszép tárgyat! Színárnyalatok kavalkádja teljes összhangban. Puha, selymes lapok, rengeteg apró részlettel. A borítón vízcseppek.
Hogy lehet egy könyv ennyire szép? És hogy lehet egy bibliai történet ennyire aktuális? Vagy talán épp azért az, mert van, ami nem változik?
De én most nem erről szeretnék írni. Ez az aprócska kis blog itt nem bír el klímaváltozás méretű problémákat. Másról szeretnék beszélni.
Amikor felolvastam a kislányomnak (a kisfiam közben az autóival játszott, fél füllel persze hallgatózott, és a végére odatelepedett mellénk), épp a karácsonyi szünet közepén, hét együtt töltött nap után, az együttélés nehézségei miatt éreztem a történetet annyira aktuálisnak a számunkra. Szörnyű, nem?! 😅
Él bennünk egy kép arról, hogy milyen jó lesz majd végre a szünetben, szabadságon, nyaralás alatt, együtt. Vidáman nevetgélünk és játszunk a gyermekeinkkel, mint Noé, a majdnem 600 éves nagyapa. Vagy amíg a gyerekeink elmélyülten játszanak az új játékaikkal és békében egymással, mi is pihenhetünk, csinálhatunk valami olyat, amivel mi is töltődünk. Aztán a valóság legtöbbször gyorsan kiábrándít minket. Egyik hatalmas kiborulás a másik után, veszekedés a legkisebb apróságon is.
Miért van ez így?
A gyerekek részéről azért, mert megérzik, hogy most lehet. Most több a figyelem, a jelenlét, az együttlét. Most elmondhatják (nem szavakkal, hanem sírással, kiborulással, dühvel), vagyis megmutathatják az iskolai, óvodai hétköznapok során még bennük maradt érzéseket, mert akkor, ott kibontani őket valamiért nem volt meg a megfelelő idő és alkalom.
A gyerekek örülnek az együttlétnek, fürdőznek benne, bármennyit elviselnek belőlünk. Mi viszont hamar elfáradunk a velük töltött idő alatt. Ugyan mi is kapcsolódunk közben, de valahogy ez a fajta kapcsolódás számunkra sokszor mégis inkább lemerítő, mint feltöltő hatású.
És most feltehetitek a kérdést: de hát, nem lenne már elvárható, főleg nagyobbacska gyerekektől, hogy ellegyenek egy kicsit egyedül, eljátszanak veszekedés nélkül egymással?
De, abszolút elvárható! És valószínűleg meg is fog valósulni, miután jól kitakarítottak magukból minden negatívat, és miután mi jól feltöltöttük őket sok-sok pozitívval: például közös, elsősorban fizikai játékkal, Gyerekidővel (a Kapcsolódó Nevelés egyik eszköze). Csak először bele kell tennünk a munkát. Dolgoznunk kell keményen a saját szabadságunk alatt is. Ehhez pedig nekünk is szükségünk van az érzelmi támogatásra! Mi ezt a Kapcsolódó Nevelésnél – de biztos már tudjátok -, Páros meghallgatásnak nevezzük.
Persze egy sima kis szünidei együttlét nem hasonlítható ahhoz a helyzethez, amely Noé bárkájában kialakult. Olyanhoz csak egy kicsit is hasonlót mi maximum a Covid alatt tapasztalhattunk.
“Kevés a hely,
sok a mozgás,
kevés az élelem,
sok a kérés,
kevés a csönd,
sok a nyüzsgés,
kevés a figyelem,
sok az érzelem,
nő a fáradtság,
fogy a türelem.”
“Itt kellett együtt élni, nem volt hova menni. Hogyan lehet
mindezt úgy megvalósítani, hogy mindenkinek jó legyen?
Egy bárkányi, háromemeletes kis földgolyón.
Nagyon kellett figyelni egymásra. De mind igyekeztek.
Mindig volt, aki nehezebben viselte a helyzetet, és mindig
Volt, aki olyankor megvigasztalta vagy felvidította őt.”
Amikor viszont már pattanásig nőtt a feszültség, tudjátok mi történt?
Egy kisfiú, Sám dúdolni kezdett. A nagyanya, akitől a kicsi a dalt tanulta, csatlakozott hozzá. Majd lassan a többiek is, míg végül: “A bárka összes lakója egy kórusként énekelt.”
Az emberi kapcsolódásnak egyik legszebb módja a közös éneklés. Képzeljétek, amikor novemberben a Kapcsolódó Nevelés regionális elvonulásán voltunk Franciaországban, az egyik francia oktatótársunk egy afrikai altatódalt tanított nekünk. Ez a dal jutott eszembe a könyv olvasása közben. Hozzászólásban belinkelem.
Boldog új évet kívánok Nektek, azzal a reménnyel, hogy 2024 még nem a bárkaépítés éve lesz!
