Az utóbbi időben többször is előfordult, hogy egyedül olvastam esti mesét a két gyereknek (normál esetben külön-külön olvasunk a férjemmel). A korkülönbségből adódóan igencsak eltérőek az igényeik, így nehéz olyan könyvet találnom, mely elég egyszerű ahhoz, hogy Kicsi is be tudja fogadni, de elég érdekes is ahhoz, hogy Nagynak se legyen unalmas. Az egyik ilyen alkalommal a lányom előhúzta a Medve látogatóját, melyet többször is olvastam neki, amikor ő volt 2-3 éves, de azóta valahogy nem került sorra (hmm.. nem meglepő, túl sok könyvünk van).
Nos hát, ez a könyv telitalálat volt. Kisebb főleg azt élvezte, hogy jókat lehet ordibálni benne (amikor Medve azt kiabálja “Kifelé!” azt mindig ő “mondhatta”=ordította.). Az egy mondat per oldal pedig a számára feldolgozható szövegmennyiség. Nagyobb viszont már kicsit elgondolkozott a történet mélyebb mondandóján is, amit valószínüleg most értett meg igazán.
Mitől kapcsolódós ez a mondanivaló?
Merthogy az. Borzalmasan az. Medve nem fogadott látogatókat. Mert:
“még soha, senki nem nézett figyelmesen Medvére”.
Mert még soha, senki nem hallgatta meg, nem figyelt rá igazán. Még soha senki nem nevetett Medve viccein, és senki sem mondta neki azt sem teljes őszinteséggel és kíváncsisággal, hogy mennyire figyelemre méltó, hogy tud fejen állni.
“A kapcsolódás alapvető emberi szükségletünk.” Vallja a Kapcsolódó Nevelés. A miénk is, nem csak a gyerekeké. A társas kapcsolatok fontosságáról, a szellemi és fizikai egészségünkre gyakorolt hatásairól számos kutatás született már. Jelentőségét most a világjárvány idején fokozottan érezzük. A gyér, felszínes emberi kapcsolatok, az elszigeteltség károsabb az egészségre, mint a dohányzás, az elhízás vagy a magas vérnyomás. Növelik a szorongásra, depresszióra, antiszociális viselkedésre, agresszióra, öngyilkosságra való hajlamot. És ugyanígy fordítva is igaz: a gyakori kapcsolódás más emberekhez erősíti az immunrendszerünket, hatására gyorsabban felgyógyulunk a betegségekből, jobban reagálunk a stresszre, magasabb lesz az önértékelésünk és nagyobb empátiával tudunk mások felé fordulni.*
Az elmagányosodás társadalmi jelenség. Egy 2004-es felmérésben arra a kérdésre, hogy “hány olyan ember van, akinek elmesélnéd egy személyes problémádat?” az amerikaiak 25%-a válaszolta azt, hogy egy sincs. Vagyis minden negyedik embernek nincs egyetlen közeli barátja, bizalmas hozzátartozója sem. Magyarországon ez a jelenség különösképpen érinti a 65 évnél idősebbeket. Egyharmaduk él egyedül, ami kb. hatszázezer embert jelent. Azok aránya közülük, akik nem élnek társasági életet, nem találkoznak barátokkal, rokonokkal, kollégákkal 60%, Európában a legmagasabb.*
Nem a kapcsolatok száma, hanem azok minősége a fontos. A szociális kapcsolódás érzékelése ugyanis szubjektív dolog. Lehet valakinek ezer ismerőse is a Facebookon, mégis érezheti magát szörnyen egyedül. Tehetünk ellene? Igen! Nyújtsunk segítséget mi valakinek, akinek szüksége lenne rá! A segítségnyújtásnak, önkéntességnek pozitív egészségügyi hatása van ránk! Erősítik a valahová való tartozás és a kapcsolódás érzését. Ha pedig mi szorulunk rá, kérjünk segítséget! Sokan szívesen segítenének, de kérés nélkül azt gondolják, nincs rá szükségünk, és nem akarnak tolakodóak lenni.*
Gyakran fel szokott merülni az a kérdés a Kapcsolódó Nevelést alkalmazók között, hogy “én próbálom annak megfelelően nevelni a gyerekem, de a környezetemben senki más nem viszonyul így hozzá. Így is érvényesülnek a pozitív hatások?” Igen! Elég, ha egy ember van, akihez rendszeresen bizalmasan tudunk fordulni. Aki megért, meghallgat minket, azt a fajta figyelmet, támogatást tudja adni nekünk, amire szükségünk van.
Medve életében egy egér volt ez az egyetlen személy. “Aprón, szürkén, és ragyogó szemekkel.”
*A bejegyzés megírásához a következő két oldal tartalmát használtam fel:
Kapcsolódási szint: 5/5
Ajánlott korosztály: 3-6
