Biztosan sokan ismeritek Rotraut Susanne Bernernek Misuról, a kisnyusziról szóló nyúlfarknyi történeteit. Mi családilag imádjuk! Én különösen azért, mert a mesék valóban nagyon rövidek, ugyanakkor tanulságosak. A hosszúságuk miatt valószínüleg korán előkerülnek, én azonban azt tapasztaltam, hogy ahhoz, hogy a mondanivaló is átmenjen, bizony érdemes megvárni vele a 4-5 éves kort. Persze én is olvasom már most is a 3 évesemnek, mert kéri és szereti, viszont tudom, hogy az üzenet gyakran nem érkezik meg. Sőt, ha rákérdezek a tanulságra a majdnem hét évesemnél, gyakran még onnan sem kapok egyértelmű választ. De ez egyáltalán nem meglepő, mert a történetek üzenetei sok esetben nem is a gyerekeknek szólnak, hanem kifejezetten nekünk, szülőknek!
Misu szülei amolyan mintaszülők. Soha nem kiabálnak a gyerekükkel (legalábbis abban a két könyvben nem, ami nekünk megvan), következetesek, példamutatóak, egészséges határokat állítanak, és nevelési módjuk leginkább a “tapasztalja meg saját maga, tanuljon a saját kárán!” elven alapul.
Itt van például az az eset, amikor Misu nem akart elmenni aludni. Mit tettek a szülők? Nem dorgálták meg, nem kényszerítették semmire a kisnyulukat, hanem mindenféle szentbeszéd tartása nélkül egyszerűen elmentek ők lefeküdni, és magára hagyták Misut.
Őszintén szólva, tőlem távol áll ez a megoldás, még sosem próbáltam, és nem is tudom elképzelni, hogy megtegyem. Egyrészt, én nem megyek 8 órakor aludni, mert különben nem létezne ez az oldal. Másrészt, nem szívesen hagynám egyedül ilyen formában még a nagyobb gyerekemet sem, pedig meg lehet már bízni benne annyira, hogy tudom, nem fog valami hülyeséget csinálni. (Úgy viszont már altattam gyereket, hogy mellette az ágyban alvást színleltem. És hát igen, gyakran el is aludtam. De a gyerek is legalább, valamikor közben…)
A Kapcsolódó Nevelésnek van egy olyan gondolata is, hogy használjuk azt az eszközt, ami nálunk működik, beválik! A lényeg mindig az, hogy a gyerekkel való kapcsolatunkat eközben lehetőleg ne romboljuk, hanem erősítsük. És hát ezek a nagyon ravasz nyusziszülők pontosan ezt tették. Nem kezdtek el kiabálni a kisfiukkal, nem akarták mindenáron rákényszeríteni a saját akaratukat, nem tettek neki másnap (valószínűsítem én) gúnyos megjegyzéseket, hogy “na ugye, mégiscsak elaludtál tegnap?!”, nem kezdtek bele vele egy hatalmi harcba, ami soha semerre sem vezet, csak a felnőtt és a gyerek közötti viszony tönkretételéhez.
Képesek voltak úgy határt szabni, hogy közben elengedték a kényszerítés borzalmát. Azt nem tudom, hogy volt-e előtte Páros meghallgatásuk, de ha igen, akkor valószínűsítem, hogy a meghallgató párjuk feltette nekik azt a kérdést, miközben az altatás körüli nehézségekről ódáztak, hogy “mi a legrosszabb, ami történhet?”. És hát mi a legrosszabb? Misu későig fennmarad? Másnap kialvatlan, nyűgös, fáradt lesz, és a képességei az életkorához képest egy évvel visszaesnek? Elképzelhető…lehet, hogy mindenkinek nehéz napja volt másnap, de az is lehet, hogy az egész nem telt több időbe, mint a fektetés Babarókánál, aki előbb még több mesét kért, majd inni, enni, pisilni, akart stb., stb…
És hogy Misu tanult-e az esetből? Mert valószínűsítem azt is, hogy ez volt a szülők távolabbi célja… Nem derül ki, lehet, hogy igen, de az is lehet, hogy egyáltalán nem. Amikor az én gyerekeim nem akarnak elmenni aludni, akkor ők általában még több kapcsolódásra vágynak. Vagy pedig feszíti őket valami érzés, amiről tudat alatt tudják, hogy meg kell tőle szabadulni, ahhoz, hogy utána nyugodtan át tudják aludni az éjszakát. Az én gyerekeim tuti berohannának a hálószobába, ha én tetetett alvással próbálkoznék. De ha valakinél ez a módszer működik, használja egészséggel, mert a legfontosabb szabályt nem hágta át vele: nem rombolta a kapcsolatot!
És tessék: sikerült egy 1db A5-ös lapnyi hosszúságú meséről kb 3 Misu mesét is kitevő posztot írnom…bocsi megint! ☺️
