Ahogy ígértem, kezdjük az évet egy 9 posztból álló sorozattal, mindezt egyetlen könyvről, amely nem más, mint:
BERG JUDIT: HISZTIMESÉK c. műve!
Abból is az első mese, amelyről most írnék kicsit a Felnőttmese egy nagyon hisztis pici lányról.
De jó, hogy ez a mese is belekerült a könyvbe a többi négy mellé! Mennyire hálás vagyok én ezért Berg Juditnak! És mennyire, de mennyire együtt érzek Vele! És éreztem különösen 2016-ban, a kislányom egy éves korában.
Mert hát miről is szól ez a mese, vagy inkább vallomás, magyarázat? Egy anyáról, aki értetlenül áll kicsi lánya viselkedése előtt. Aki nem érti, hogy mi, miért történik. Hogy az a pici lány miért nem akar felöltözni, reggelizni, sétálni a bölcsihez vezető úton, de közben miért viselkedik ott, a bölcsiben jól, szépen, már szinte mintaszerűen, miközben a boltban vele, az anyukával, visítva veti magát a földre minden alkalommal, amikor nem kapja meg a vágyott édességet. Már nem is tudom közben, hogy még a Felnőttmeséről írok, vagy már a saját történetemről….
Mit tesz hát szegény Anya? Keresi a magyarázatot, a megoldást. És mit kap? A következő kért vagy kéretlen tanácsokat:
“-Majd kinövi, ez csak a dackorszak.”
“-Kislányom, te is ilyen hisztis voltál, volt honnan örökölnie.”
“-Addig tart a hiszti, amíg engeditek neki.”
És a buszon:
“-Biztos unatkozik a gyerek, nem foglalkoznak vele eleget.”
“-Nem kéne talán annyit kényeztetni.”
“-Ruhástul kellene beállítani a hideg zuhany alá.”
“-Szegény gyerek, biztos verik otthon.”
Hibás ez az anyuka bármiben is? Saját maga írja:
“Vége-hossza nem volt a sok jó tanácsnak. Pedig a szülők nem kényeztették a kislányt. Sokat játszottak és beszélgettek vele, bizonyos kérdésekben pedig következetesen szigorúak voltak. Hiába. A kislány rengeteget hisztizett.”
Egyáltalán nem hibás! Nem az ő hibája, és nem is a gyerek hibája! Sőt, az egész nem is hiba!
Hibásak a szomszéd anyukák, a rokonok, vagy a nénik-bácsik a buszon, a boltban, vagy bárhol a világban? Nem, ők sem azok! A Kapcsolódó Nevelésből bennem az egyik legerősebben megmaradt mondat az, hogy minden ember (gyerek és felnőtt) jó, és a rendelkezésére álló erőforrásainak a birtokában a tőle telhető lehető legjobb dolgot teszi. Mindenki. Mindig.
És ebben az esetben ez az erőforrás a tudás, az értés. Az emberi (gyermeki) viselkedés működésének az értése. Az érzelmek működésének az értése. A fenti idézőjeles mondatok tükrözik a jelenlegi társadalmunk általános tudását ezekről a dolgokról. Most (és ez tágabb értelemben évtizedeket jelent) tartunk ott, hogy kezdjük érteni ezt a működést. Innen a következő lépés pedig ennek a tudásnak az elterjesztése.
Szinte teljesen ugyanilyen helyzetből indultam én is neki a miértekre válaszokat találni. Csak akkor már 2016-ot írtunk, és nem 2005-öt, amikor ez a mesekönyv íródott. Én szerencsés voltam. Mert ugyan nem azonnal, de idővel rátaláltam egy nagyon jó útra. 2005-ben viszont még talán egyáltalán nem voltak elterjedve a különböző nevelési, fegyelmezési elméletek, elvek annyira, mint amennyire ma már el vannak.
Mi történt hát a könyvet író anyukával 2005-ben? Nem, a kért és kéretlen tanácsok nem segítettek neki. Viszont megtalálta a saját megoldását: “Aztán egyszer az anyuka megérezte, hogy a legidegesítőbb, a legfárasztóbb, az a bizonyos reggeli hiszti más, mint a többi. Kétségbeesést érzett mögötte. Rájött: nem dacból, bosszantásból tépi le a ruháit a kislány, egyszerűen otthon szeretne maradni a mamájával, csak ezt a kívánságát nem tudja másképp a tudomására hozni…És akkor eszébe jutott egy mese…A mama csak mesélt, mesélt…A kislány pedig csöndben figyelt, hallgatott, nevetett. Később ő kérte:
-Mesélj olyan kislányról, aki nem akar bölcsibe menni! Mesélj a ….”
Mesélni kezdett a gyermekének. Elterelte a figyelmét? Igen, ami tudjuk nem annyira szerencsés, mert így az érzelmek nem kapják meg a maguk terét. De másképp is nézhetünk a helyzetre: kapcsolódott hozzá! Mesélt neki, kapcsolódott hozzá a hangjával, szemkontaktussal, a figyelmével, a kitalált történetekkel, melegséggel, megnevetette! És a kapcsolódástól, a mesétől, a kislány is megnyugodott.
