Most hogy a végére értünk a 9 részes Hisztimesék sorozatnak, kezdjünk bele egy újba! Aki most magában feljajdul, hogy “na, nem már…!”, annak üzenem, ez nem lesz annyira hosszú, és most nem egy könyvből lesz több poszt, hanem egy témáról több könyv.
Ez a téma pedig nem más, mint az altatás, ami a kisgyerekes családok életében a “nálatok mi az aktuális probléma?” kérdésre adott válaszok top 3-as listájában szinte mindig benne van.
Kezdjük a sort Babarókával. Nekünk Kiss Judit Ágnes Babarókás könyvei közül a Babaróka kertje és a Babaróka ajándéka van meg. Ezt a kettőt nagyon szerettük a kislányommal olvasni, és ha majd a kisfiam is felnő hozzá, újra elő fogjuk venni.
A Kertes könyvben van egy mese, amely arról szól, hogyan tér nyugovóra Babaróka. Illetve, hogy hogyan nem tér. Nagyon szépen követhető benne végig egy annyira tipikusnak mondható altatás. A kisróka szeretne még egy mesét, majd még egyet, majd egy altatódalt, utána rájön, hogy éhes, szomjas, pisilni kell, fél a sötétben, miközben az anyuka egyre feszültebb és fáradtabb lesz, kiabálni kezd, és azzal fenyegeti meg a kicsit, hogy ha nem alszik el, akkor ő átmegy a másik szobába aludni.
Miért játszódik le szinte teljesen ugyanez a cselekménysor rengeteg családban?
A mese úgy kezdődik “Babaróka nem szeretett aludni.” Valóban? Ne szeretne egy kisgyerek aludni?! Már hogyne szeretne! Nem ez a probléma!
Este a szülőnek és a gyereknek ellentétesek az érdekei. A szülő alig várja, hogy a gyerek végre elmenjen aludni, vagyis neki legyen egy kis nyugta, énideje, legyen körülötte csönd és nyugalom, tudjon foglalkozni a saját dolgaival, tudjon végre kicsit kikapcsolódni, tévét vagy filmet nézni, zenét hallgatni, olvasgatni, a párjával kettesben időt tölteni, beszélgetni, vagy egyszerűen csak aludni végre.
Ehhez képest a gyerek: hatalmas kapcsolódási igényéből próbálja még elalvás előtt beszedni mindazt, amit a nap folyamán nem kapott meg. És mindezt úgy éri el, ahogy tudja. Vagyis az általa ismert lehetőségeket használja ki teljesen ösztönösen: mesét kér, inni kér, enni kér, lámpát kér, pedig valójában csak egy valamire van szüksége: ránk! A velünk való kapcsolódásra.
Az alvás mindig egy szeparáció is egyben. Ahhoz, hogy egy kisgyerek el tudjon aludni, a “biztonságérzet puttonya” teljesen tele kell legyen. Az pedig a felnőttel való kapcsolódás érzésétől telik meg.
Mit tehetünk tehát, hogy ne ez a “mesebeli” folyamat játszódjon le nálunk is minden este? Először is nem a mi hibánk, ha a gyerekünk estére úgy érzi, a nap folyamán nem kapott eleget belőlünk. Sajnos, mi bármennyire igyekszünk is, a jelenlegi társadalmi berendezkedésünk nem igazán engedi meg, hogy a napunk nagy részét önfeledten egymással tudjuk tölteni a gyerekünkkel. Dolgoznunk kell, főznünk kell, mosnunk kell, takarítanunk, ügyeket intéznünk, a világ bajain aggódnunk, stb, stb.
Viszont elővehetjük a tarsolyunkból Kapcsolódó Nevelés eszközeit, ebben az esetben az a legjobb, ha lehetőség szerint minél többet. Gyerekidővel pont ezt a puttonyt tudjuk nagyon jól feltölteni. Határszabással lehetőséget adunk neki arra, hogy dolgozzon az érzelmein.
Sírásmeghallgatással kapcsolódunk hozzá miközben ő dolgozik az érzelmein. Nevetésmeghallgatással vagy játékos neveléssel (pl egy jó kis birkózással vagy párnacsatával az esti rutin ideje alatt) tovább töltjük a tankot. És végül Páros meghallgatás segítségével leszünk minderre képesek.
Mamaróka végül nem ment ki a szobából, hanem bocsánatot kért a kisrókájától, amiért kiabált vele, majd mellébújt és szorosan átölelte. Ezután pedig Babaróka “érezte, hogy lassan átöleli az álom is. Egy perc múlva elégedetten szuszogott Mamaróka karjában…”, vagyis megkapta azt, amire vágyott.
