A témaválasztást szeretem a legjobban a Hisztimesékben! Az első mesénél a hisztiről volt szó, aztán az öltözésről, ebben a harmadikban pedig a rendrakásról. Hát nem tökéletes?! Fel a kezekkel, akinél a rendrakásból még nem volt probléma a családban!
Peti vacsora után nem akarja elrakni a játékait. Pedig az anyukája szépen kéri, sőt azt is felajánlja neki, hogy együtt pakoljanak el, és hogy elég, ha Peti csak egy nagyon kis feladatot teljesít. A válasz: nem. Ekkor a játékok elmennek, nem akarnak többet Peti játékai lenni. A kisfiú ettől aztán megrémül, szomorú lesz, és visszahozza a játékait a szobájába, majd elpakolja őket a helyükre. Majd magától elmegy pisilni és fogat mosni, az anyukája pedig mesét olvas neki a mesekönyvből, amit ő hozott vissza, mert azt Peti elfelejtette.
Mit szeretne üzenni ez a mese a gyerekeknek?
“Ha nem rakod el őket, nem lesznek többé játékaid!”
Kipróbáltátok már? Kiszökött már valaha a szátokon egy-egy rosszabb napon, hogy “ha nem pakolsz el, összeszedem az összes játékod, és leviszem a pincébe / felviszem a padlásra / kidobom / eladom, stb.”?
Hatásos volt? Mi történt? Sírni kezdett a gyerek? Mérges, dühös lett? Bevonult a szobájába és azért sem pakolt el? Vagy azonnal rendet rakott, de két nap múlva ugyanaz a helyzet állt elő?
Amikor fenyegetünk vagy büntetünk, feltételhez kötjük a szeretetünket.
“-Én nem akarok Peti autója lenni többé.”
Hisztimesék, Rendrakós mese
Ha Peti nem rak el engem, akkor én többet nem akarok a játéka lenni.
A játék feltételhez köti a “barátságát”.
Egy ilyen viszonyulás a gyerekben negatív érzelmeket vált ki: szomorúságot, csalódottságot, vagy épp mérget, dühöt, az igazságtalanság érzetét.
Mi azt reméljük, hogy a gyerek ettől majd megteszi, amit kérünk tőle, ő viszont nem a következményeken gondolkodik, hanem a vele szembeni igazságtalanságon, a bosszún, vagy azon, hogy legközelebb hogyan tudná megúszni a feladatot is és a büntetést is.
Amikor fenyegetőzünk, büntetünk, visszaélünk a szülői hatalmunkkal, tekintélyelvűen nevelünk, feltételhez kötjük a szeretetünket valójában romboljuk a kapcsolatunkat a gyerekünkkel. És a büntetés éppen emiatt nem működik. Mert egy gyerek akkor lesz együttműködő, ha jó a kapcsolatunk vele ÉS HA éppen nem feszítik rossz érzések, amelyek megakadályozzák őt abban, hogy elvégezze a feladatait.
Persze a játékok elpakolásának esete kivételesen lehet egy ennél összetettebb probléma. A Nagymamámnak gyerekkorában még egy szál csutkababája volt, mint Mazsolának. Ehhez képest a két és fél éves kisfiamat kb. 1500 tárgy veszi körül egy átlagos napon, ha a játékok minden darabkáját egy egységnek tekintem.
Számtalan kérdés állhat a háttérben.
Hány éves a gyerek?
Mit várunk el tőle?
Ehhez képest mire képes az életkorából adódóan?
Megtanítottuk-e már arra, amit elvárunk tőle?
Nincs-e túlságosan sok játékkal körülvéve?
Ha viszont mindezek rendben vannak, és a gyermekünk még sem tesz maga után rendet, akkor megintcsak kénytelen vagyok azokkal a bizonyos rossz érzésekkel előhozakodni, vagy a kapcsolódás érzésének elvesztésével (esküszöm, folyamatosan olyan érzésem van, hogy magamat ismétlem, de igen, ez ennyire egyszerű).
Mielőtt kérnénk valamit a gyermekünktől (vagy bárki mástól, egyébként), először kapcsolódjunk hozzá! Például csatlakozzunk hozzá érdeklődéssel a játékában. Kérdezzük meg, mit csinál épp. Kérjük meg, hogy mondja el nekünk, mivel és hogyan játszik. Lépjünk be mi is kis időre a játékba. Majd pár perc után mondjuk meg, hogy most már itt az ideje az elpakolásnak, esetleg ajánljuk fel a segítségünket, vagy találjunk ki hozzá valami játékos módot (pl. versenyezzünk, hallgassunk hozzá zenét, játsszunk célbadobósat, stb.).
Ha így közelítünk, minden esélyünk meg van rá hogy a kérésünkre egy pozitív választ kapjunk. Ha mégsem így történne, akkor az akadékoskodás mögött minden bizonnyal azok a sokat emlegetett rossz érzések bujkálnak, és a játékok elpakolását egy remek szökési alkalomnak találják, ezért aztán keményen próbálkoznak. Szabadítsuk ki őket Szeretetteljes határszabással! Nyugodt, és békés hangon a gyermek mellé guggolva, a szemébe nézve, a kezünkben esetleg egy játék darabot tartva azt mondjuk neki, hogy: ezt most elrakjuk.
Ha ilyenkor egy huncut “nem”-et kapunk válaszul, akkor menjünk bele a játékba, és kergessük meg, majd szabjunk újra határt. Akár még viccelődhetünk is, és eljátszhatjuk, hogy nekünk is mennyire nehezünkre esik (túlzottan!) ez a fránya pakolás. Ha ezen nevet, nyert ügyünk van! Ha egy nagy sírás, hiszti a felelet, akkor azt hallgassuk meg, és amikor visszakaptuk a kisimult gyerekünket, akkor minden bizonnyal meg fogja végre tenni azt, amit elvárunk tőle, és el fogja rakni a játékait, a kedvünkért (számára ugyanis minden bizonnyal nem különösebben fontos a rendrakás).
Mindezt úgy értük el, hogy végig mellette álltunk. Az ő oldalán. Nem romboltuk a vele való kapcsolatunkat. Nem kötöttük feltételhez a szeretetünket. Nem keltettünk benne sem és magunkban sem rossz érzéseket. Nem kiabáltunk. Nem fenyegetőztünk és nem büntettünk.
Ha pedig úgy érezzük, hogy nekünk ehhez semmi energiánk, kedvünk, időnk sincs, akkor bennünk is rossz érzések vannak, amelyek az útjában állnak annak, hogy olyan szülők lehessünk, amilyenek szeretnénk. Az energia tartalékaink lemerültek, az erőforrásaink elapadtak. Segítsünk először magunkon! Keressünk, szervezzünk támogatást magunknak, és szabaduljunk meg a lelki batyunktól páros meghallgatás keretei között.
