Élt egyszer egy Zsóka nevű kislány. Zsóka teljesen olyan volt, mint bármely másik kislány vagy kisfiú ezen a világon.
Általában nagyon jól érezte magát. Olyankor sokat játszott a játékaival, közben dudorászott, vagy épp sokat mozgott, ugrabugrált, szaladgált. A legjobban akkor érezte magát, amikor az anyukája vagy az apukája mellette volt, és csak rá figyelt. Voltak viszont olyan dolgok, amelyektől Zsóka nagyon rosszul érezte magát, például, amikor óvodába kellett mennie, pedig ő szívesebben maradt volna otthon az anyukájával, de nem tehetett ez ellen semmit. Vagy amikor egyedül szerette volna felvenni a kesztyűjét, de nem sikerült neki. Amikor sok ilyen nehéz érzés összegyűlt a kis lelkében, Zsókának már néha a leghétköznapibb dolgokhoz sem volt kedve.
Egyik reggel, amikor Zsóka épp tele volt rossz érzésekkel, és nem volt kedve meginni a teáját, megenni a vajas kiflijét és nyűglődve, az ujját szopizva ült a székén, egyszer csak egy csilingelő hangot hallott. Az anyukája a konyhában tett-vett és sietősen pakolászott, ő nem lehetett a hang forrása. Zsóka hátrafordult, és ott állt mögötte egy apró manócska, tarka ruhában, felemás cipővel a lábán és csengettyűs bohócsapkával a fején. Zsóka először megrémült tőle, de látván az ijedtséget a kislány arcán a manó gyorsan megszólalt:
-Jó reggelt,
szép reggelt,
mondja a manó,
ha felkelt!
Mi a reggeli? – kérdezte éneklő hangon, miközben egyszer Zsóka egyik vállán kukucskált át, egyszer a másikon.
-Ki vagy te? – csodálkozott Zsóka miközben a fejét forgatta ide-oda, hogy lássa a manót.
-Móka manó vagyok. Minden gyerek legjobb barátja!
-Azt nem hiszem. Nem is lehetsz mindenkinek egyszerre a legjobb barátja. – válaszolta durcásan és kételkedve Zsóka. Majd kíváncsian hozzátette: – Miért vagy itt?
-Gondoltam, együtt reggelizhetnénk! – válaszolta a manó.
-Nem vagyok éhes! – mondta Zsóka, de Móka manó mit sem törődve a válasszal leült a szembe lévő székre és azt mondta:
-Úgy látom itt nem ül senki.
-De, ott anya ül, csak nincs ideje reggelizni! – horkant fel Zsóka.
-Jó, jó, ha jön majd eltűnök, de addig is eszem valamit, olyan éhes vagyok! Lássuk csak, mi van itt… Majd megkent egy kiflit vajjal és azt betette a csészébe, utána pedig teát töltött a tányérba.
Zsóka ekkor kuncogni kezdett:
-Mit csinálsz? Azt nem is úgy kell! – hüledezett a kislány.
Móka manó értetlenül nézett, és közben majszolni kezdte a kiflijét a pohárból, és szürcsölni a teáját a tányérból.
-Mit nem úgy kell? – kérdezte csámcsogva, miközben tiszta maszat lett a szája, vajas a keze, a teája pedig kifolyt az asztalra. – Hmm… Nagyon finom! – mondta.
Zsóka nevetett az ügyetlenkedő Móka manón, le nem vette a szemét róla, és közben ő is evett pár falatot.
-Kész vagy? Indulnunk kell! – jött ekkor az asztalhoz az anyukája. Zsóka meglepetten ránézett, majd vissza pillantott a szembe lévő székre, de az már üres volt. Móka manó szőrén-szálán eltűnt, mint ahogy a kifli is a pohárból és a tea is a tányérból.
-Esőnadrágot és gumicsizmát veszünk, esik az eső. – mondta a mamája, és már szedte is elő a szekrényből az esőruhát. Zsóka ekkor elkeseredve a földre rogyott.
-Nee, utálom a gumicsizmát! – méltatlankodott a kislány.
-Zsóka, ne kezd megint, légyszíves! Mennünk kell, és esik az eső, húzd fel szépen a nadrágot és a csizmát!
Mindkettőt kitette neki a földre, majd a fejéhez kapott:
-Úristen! A számlák, elfelejtettem a számlákat! – azzal Anya visszarohant a nappaliba, és onnan kiabálta Zsókának:
-Zsóka öltözz, nagyon kérlek!
De Zsóka nem öltözött. Lefeküdt a földre, és már épp kezdett volna nyavalyogni, amikor újra meghallotta a csengőcskéket. Gyorsan felült. A manó ott állt a csizmákban. Akkorák voltak a lábára, hogy talán egybe is belefért volna. De azért csak próbált bennük lépkedni és eljutott egészen az esőnadrágig.
-Ó, ezt felveszem, nincs esernyőm, idefelé úgy megáztam. – mondta. Majd levette a bohócsapkát és helyette felhúzta az esőnadrágot a fejére úgy, hogy a nadrág két szára és a kantárja lefelé lógott.
-Nagyon viccesen nézel ki! – kacagott Zsóka.
-Mehetünk? – kérdezte Móka manó. Közben lecsúszott a nadrág a szemére és semmit sem látott. Az óriási csizmákban, vaksin tapogatózva és botladozva kezdte keresni a kijáratot. – Hol az ajtó? Az előbb még erre volt, nahát… semmit sem látok. Zsóka, segítenél?
Zsóka elindult az ajtó felé, hogy kinyissa neki, de a manó folyton az útját állta. Amikor Zsóka jobbról szerette volna kikerülni a manót, ő is jobbra tántorgott, amikor balról, akkor balra. Zsóka értette a huncutságot, és megpróbált kitérni a tapogatózó, botladozó manó elől, aki teljesen esélytelenül ugyan, de megpróbálta elkapni a kislányt az előszobában. Zsóka jókat kacarászott a játék közben, egyre hátrább és hátrább szökött a manó elől, majd egyszer csak háttal nekiütközött az anyukájának.
-Zsóka! Még mindig nem öltöztél fel?
Zsóka megfordult, meglepődve ránézett, majd azt habogta:
-Öltözöm! Mindjárt, Anyu! – visszafordult Móka manó felé, de az persze addigra már nem volt sehol.
Zsóka csodálkozva felszedegette a földről a csizmáját, a nadrágját, felvette az esőkabátját is, majd elindult az anyukájával az oviba.
Délután a mamája jó hírrel ment Zsókáért az óvodába:
-Szia kicsim! Na, milyen volt az oviban? Képzeld, van most időnk, elmegyünk a játszótérre, mit szólsz?
Zsóka nagyon örült, felöltözött, és már indultak is. Útközben az anyukája tovább kérdezősködött az oviról, de Zsóka csak kurta válaszokat adott: jó, finom, nem, nem tudom, igen…
A játszótéren Zsókának homokozni volt kedve. Az anyukája segített neki homoksütiket készíteni, a formákat kifordítani. Zsóka nagyon lelkesen mesélte neki, hogy melyik süti milyen ízű, és mindenféle növénykékért, virágokért, gallyacskákért szaladt, amelyekkel szépen feldíszítette az elkészült sütiket. Majd ismerősök érkeztek a játszóra. Zsóka anyukája nagyon megörült a másik anyukának, rég volt ideje kicsit elbeszélgetni valakivel. Csak meséltek és meséltek egymásnak, annyi közös témájuk volt. A másik anyuka kisfiát azonban Zsóka nem igazán kedvelte. Így a két kisgyerek nem egymással játszott, inkább csak egymás mellett, egészen addig, amíg Zsóka anyukája oda nem szólt a kislányának, hogy öt perc múlva indulnak haza, és most már szedje össze a játékokat. Zsóka ekkor borzalmasan elkeseredett. Arra számított, hogy amikor az ismerősök elmennek, ők még folytatják a süti sütést a mamájával, amit ő annyira élvezett, és amire egész idő alatt várt. Csalódottan elkezdte lerombolni a homoksütiket, amikor hirtelen megint ott termett a manó, és kiabálni kezdett:
-Hé, várj, Zsóka! Ne! Mit csinálsz?! Én ezekből enni szerettem volna! – majd sietve elkezdte végigkóstolgatni a még megmaradt műveket. – Hmm…marcipán, a kedvencem! – Nyalogatta a homokos ujját.
Zsóka ezúttal azonban nem kezdett el nevetni a manó mókázásán.
-Menj innen! – förmedt rá, majd folytatta a rombolást.
Ekkor Móka manó is fogott egy lapátot, és ő is elkezdte elpusztítani a homoksütiket.
-Ennek annyi, ennek is, és ennek is! Kész is vagyunk! Most pedig kapj el ha tudsz! – hívta játékra ezután a kislányt, és elszaladt, de Zsóka nem volt vevő a fogócskára sem.
Móka manó látva, hogy nem fut utána a kislány, hátrafordult, visszament Zsókához a homokozó szélére, megfordította a bohócsapkáját a fején, úgy hogy a csápok és végükön a csengettyűk most lefelé lógtak, leült Zsóka mellé, és csak annyit mondott neki:
-Ühümmm… – együttérzően nézett a kislány szemébe, aki erre vígasztalhatatlan zokogásban tört ki. A manó pedig csak ült mellette, és hallgatta.
Zsóka sokág sírt így, először csak az együttjátszás miatt, de aztán eszébe jutott az ovi, a kesztyű, a szomorú mese, az összenyomódott papírházikó, amit napokig épített, és még mindenféle rossz dolog, ami az elmúlt időben Zsóka életében történt. Csak sírt és sírt, és úgy érezte, sosem fogja tudni a sírást abbahagyni.
Sokáig ültek így egymás mellett a homokozó szélén, Zsóka és Móka. Zsóka anyukája pont akkor érkezett meg a kislány mellé, amikor annak elfogytak a könnyei és már csak hüppögött. Anya ekkor vette csak észre, hogy Zsóka sírt.
-Mi a baj? Ó, szerettél volna még sütiket sütni velem?
Zsóka nem felelt, csak bólogatott.
-Hát jó, egyet még süthetünk.
Majd együtt megsütötték azt az egy sütit, felszeletelték és megették. Utána elpakolták a homokozó készletet és kézenfogva hazaballagtak.
