A Mikulás, a Télapó, és a jó gyerekek
Sokat gondolkodtam rajta, hogy kell-e még írni a “Mikulás és a jó gyerek” témáról, vagy már azért beépült a köztudatba, hogy minden gyerek jó, és a Krampuszok csak amolyan vicces mellékszereplői a Mikulások óvodai, iskolai látogatásainál. Aztán azon is gondolkodtam, hogy kell-e egyáltalán Mikulásról, Télapóról szóló meséket olvasni a gyerekeknek. A Montessori pedagógia kifejezetten nem ajánlja 6 éves kor alatt a kitalált lényekről szóló mesék olvasását, mert 0-6 éves kor között egy gyerek még nem tud különbséget tenni a valóság és képzelet között, az elméje pedig a valóságot keresi. Ezért van az, hogy sok kisgyerek megrémül a Mikulástól. Ha ezt az elvet követjük, akkor csak olyan meséket szabadna a gyerekeknek olvasni, amelyek Szent Miklósról, a püspökről szólnak, és az általa keletkezett hagyományokról (megjegyzem, ilyenből nem sok van, az Esti Kérdésen pont írtam egy német nyelvűről, amely még talán épp hogy beleférne ebbe a szabályba).
De aztán egy extra, nem tervezett kört kellett tennem a helyi könyvtárba egy lefoglalt könyv miatt. A karácsonyi témájú polcok már teljesen ki voltak fosztva, néhány könyv maradt csak, egy közülük pedig kifejezetten rám várt. Azonnal felismertem Rebecca Cobb összetéveszthetetlen grafikáját, és hazahoztam a könyvet. Este felolvastam Nagyobbnak, egy ponton a könnyeimet visszafojtva, és akkor már biztos voltam benne: erről kell nekem írnom. Erről nekem írnom kell!
Így adódott, hogy ma kivételesen nem egy magyar nyelvű könyvről olvashattok itt a Mesekapocson. Rebecca Cobb (illusztrátor) ezen munkája ugyanis nem jelent meg (még) magyarul (az író egyébként Richard Curtis). A Papírbabák, Valamicsoda, Mind megettem! könyvek révén azonban már biztos sokan találkoztatok Cobb jellegzetes képi világával.
A történet egy ikerpárról szól: Sam és Charlie külsőleg szinte teljesen egyformák, jellemükben viszont egészen különböznek egymástól: Sam jó kislány, Charlie pedig… hát igen, a könyvben sem találnak rá megfelelőbb kifejezést: “rossz, neveletlen”. A szüleik ennek ellenére egyformán szeretik mindkettőjüket, mert a szülők már csak ilyenek, írja a szerző. A tanító néni azonban, akit Charlie megdobott paradicsommal, a szomszédnéni, akit lelocsolt vízzel, vagy az eladó bácsi, akitől édességet lopott, már nem vélekednek ilyen jól Charlie-ról. Szenteste van, és az egész család aggódik kissé, hogy vajon Charlie-nak hoz-e valamit a Télapó, mindennek ellenére. És az aggodalmuk nem volt alaptalan. A Télapó valóban csak az egyik zoknit töltötte meg édességekkel és ajándékokkal. A másikat, fájó szívvel ugyan, de üresen hagyta.
Charlie ébredt fel először. És nagy örömmel nyugtázta, hogy a zoknija az ágy végén csordultig tele van. Igen, jól olvastátok. A Télapó bizony összekeverte az ikreket, akiket alvás közben igen nehéz megkülönböztetni egymástól, és véletlenül nem Sam zokniját töltötte meg, hanem Charlie-jét. Charlie, a rossz, neveletlen gyerek pedig, ekkor az első döbbenet után átpakolta az ajándékai felét – még akkor is ha párat nagyon szívesen megtartott volna -, Sam zoknijába. Ugyanis Charlie nagyon szerette a testvérét. És amikor megdobta paradicsommal a tanárnénit, valójában csak Sam-et akarta felvidítani. Amikor lelocsolta a szomszédnénit, azt azért tette, hogy Sam végre nevessen, mert nagyon rosszkedvű volt. És amikor csokit lopott a boltból, akkor Sam igazán nagyon, de nagyon szomorú volt. Charlie pedig boldoggá akarta őt tenni valahogy. A saját módján. (Zárójelben teszem csak hozzá, valójában a Kapcsolódó Nevelés Nevetésmeghallgatás nevű eszközével próbálkozott :D)
A Télapó már majdnem visszaért az Északi sarkra, amikor a “jó-gyerek-mérőműszere” hirtelen vészjelzést adott ki. Egy gyerek értékei megváltoztak. Ilyesmi csak nagyon ritkán fordul elő. De nem volt mit tenni, a Télapó visszafordult, újra elment a Weston családhoz, és mindkét félig megtömött zsákot teletöltötte. Majd még egyszer visszafordult, és bedobott egy kis cetlit is még Charlie zoknijába. Mikor reggel mind felkeltek, Charlie igencsak meglepődött azon, hogy a zoknik tele vannak. Megtalálta a kis cetlit is benne. Nem mutatta meg senkinek, de onnantól kezdve mindig magánál hordta. Az állt rajta: jó gyerek.
Persze, nagyon jó, hogy a könyvben kiderült, Charlie tulajdonképpen nem is rossz gyerek. Ez valójában nem egy nagy meglepetés azoknak, akik a Kapcsolódó Nevelés szemléletét ismerik. Ugyanis aszerint NINCS rossz gyerek. Maximum rosszul viselkedő gyerek van, de egy rosszul viselkedő gyerek is csak azért viselkedik rosszul, mert épp rosszul ÉRZI magát. Negatív, nehéz érzések gyűltek benne össze. Frusztrált. Csalódott. Szomorú. Mérges. Írigy. Azt gondolja, hogy őt nem szeretik. Hogy őrá soha sem figyelnek. Hogy a másikat jobban szeretik. Hogy mindig ő a hibás. Hogy őt nem értik meg. És akkor, amikor a testvére épp a kedvenc tollát próbálja lenyúlni: puff, elborul az agya, és megüti. Pedig amúgy végtelenül szereti.
Nem pakol el, mert annyira kreatív, hogy mindig van valami fontosabb dolga. Nem akar fogat mosni, mert tudja, hogy abban a pár percben kapja meg azt a teljesértékű figyelmet a szüleitől, amelyre egész nap szüksége lett volna, és akkor végre sírhat, vagy ha esetleg játékosan próbálják a fogmosásra rávenni, nevethet, mindegy, a lényeg, hogy fürdőzhet abban a figyelemben. Nem akarja megírni a leckét, mert csordultig tele van azzal a sok ingerrel, amely őt egész nap az iskolában érte, és először ki kell adnia magából azt a rengeteg feszültséget. Csúnya szavakat mond és nevetgél, mert amikor mi is csordultig voltunk a mindenféle bajunkkal, stresszünkkel, mi is csúnya szavakat használtunk, ő pedig a nevetéssel oldja azt a zavart érzést, amelyet ezen szavaknál érez. Kiborítja az ételt a földre, mert nem kapta meg azt a figyelmet, amire szüksége lett volna ahhoz, hogy továbbra is jól tudjon működni, és már nem tud gondolkodni, teljesen mindegy neki, milyen figyelmet kap végre, jót vagy rosszat, csak kapjon már valamilyet. Dobog a lábával, csörömpöl a villával, kanállal, vacsora közben, csak mert apa és anya 3 mondatot próbálnak váltani egymással először a nap folyamán, az ő agya viszont ekkor olyan vészjelzéseket küld, mintha hatalmas baj, veszély lenne, mert senki sem figyel (=vigyáz) rá.
Alapvető szükséglete a biztonságot adó kapcsolódás érzése. Ha nem viselkedik jól, abból van neki hiánya. Ha azt szeretnénk, hogy jól viselkedjen, abból kell neki minél többet adnunk. Annyit, amennyire képesek vagyunk. Ne virgácsot tegyünk hát a kiscipőkbe holnap este, hanem ajánljunk kapcsolódást!
Kapcsolódási szint: 4/5
Ajánlott életkor: 4-8
