Szutyoksári

Talán meglepő, de én a tanévkezdéssel kapcsolatban most Szutyoksáriról szeretnék írni Nektek. És hogy miért?!

Mi az a dolog, amivel egy kisebb-nagyobb gyerek nagy valószínűséggel először találkozik egy közösségben? A GÚNYOLÓDÁS! A mindenkit kopaszra! című rész pedig pont erről szól a Szutyoksáriban.

Júliusban pár napot Magyarországon tölthettünk. Az egyik napon egy strandon voltunk, én a medencében figyeltem a két kicsire. A lányomra már olyan nagyon nem kellett, jól tud úszni, és a víz sem volt mély, a kisfiamra viszont annál inkább. Mindketten jól elvoltak. Volt a közelünkben két kislány, akik nagyjából az enyémmel egykorúak voltak. Észrevettem, hogy pusmogtak, összesúgtak egymás között miközben a lányomra néztek, de különösebben nem tudtam a helyzetre figyelni, mert a kisebb jólétére kellett vigyáznom. Később, már a törölközőn, a lányom elmesélte mi történt, hogyan nevetgéltek rajta a lányok, és hogy ez neki nagyon rosszul esett. Majd feltette nekem a kérdést, hogy miért csinálták ezt?

Egy pillanatra megfagyott bennem a levegő. Nem mintha nem lenne épp elég tapasztalatom csúfolódás terén, de hogy mi az oka, az ott és akkor állt össze a fejemben, amikor hirtelen valamit válaszolnom kellett:

Mert nem érzik jól magukat! Ők!!! Mert biztosan őket is bántották, kinevették, kigúnyolták, leszidták, megalázták. Lehet, hogy a szüleik, a testvéreik, nagyobb gyerekek, a tanáraik, vagy számukra idegenek, nem tudhatjuk. De biztos, hogy rengeteg rossz érzés lehet bennük, és senki sincs, aki ezeknek a feldolgozásában segíthetne nekik, ezért adják át másnak.

“Veled semmi baj sincs!!! Gyönyörű vagy, nagyon ügyes voltál a vízben és remekül viselkedtél! Ez nem rólad szól! Hanem róluk! Nekik vannak gondjaik!”

És ahogy mindezt mondtam és csak mondtam a lányomnak, hirtelen olyan volt, mintha a saját kislánykorú önmagamnak mondanék minden egyes szót. Majd arra gondoltam, milyen jó, hogy eljutottam idáig és válaszolni tudok erre a kérdésre a kislányomnak! Meg tudom nyugtatni, meg tudom neki magyarázni azt a helyzetet, amit én milliószor éltem át gyerekkoromban, és senki sem tudott benne nekem segíteni. (Ehhez azért gyorsan hozzátenném, hogy iszonyat hálás vagyok ma már minden egyes gúnyos szóért, mert azok miatt vagyok itt ma, ahol vagyok, és soha, de soha, semelyik országban, ahol eddig éltem, egyetlen percre sem volt honvágyam! Szóval Hála, Hála Nektek! Ha esetleg olvastok…)

Hasonló jelenség figyelhető meg a felnőttek esetében is egyébként. És ha a szemtől szembeni konfrontálódás talán ritkább (remélem!), az online térben bizony gyakran elszabadulnak az indulatok. Több olyan cikk is szembejött velem a napokban, amely arról szólt, hogy Magyarországon morális válság (is) van. A szorongás, a félelem, a bántás, a feldolgozatlan traumák vezetnek oda, hogy egy ember agresszíven, támadóan viszonyul egy másik embertársa felé, közben pedig valójában neki vannak mélyen gyökerező problémái, segítséget pedig nem kap, nem talál.

Az együtt nevetés egyébként egy fantasztikusan megerősítő kapcsolódási forma két vagy több ember között. De ha a nevetés tárgya egy másik ember vagy élőlény… az már nincs helyén….

Szuper, hogy mindezt már tudjuk! De most nézzük meg, mit lehet ilyenkor tenni! Mit tett Szutyoksári? Ő bizony hatalmas önbizalomról tanúskodott. Miután ugyanis egy csapat gyerek hangosan kinevette, mert kopasz lett, nem szaladt el sírva, hanem még náluk is hangosabban kezdett el nevetni, és azt mondta:

“ – Ez aztán istenien hűsít!”

Szutyoksári

Amire aztán a többi gyerek abbahagyta a nevetést, és mind követte Szutyoksári példáját: kopaszra vágatták a hajukat!.

Hogyan érjük el, hogy a gyermekünknek ilyen hatalmas önbizalma legyen?

A Kapcsolódó Nevelés 5 eszköze közül 3 is tud ebben segíteni:

Leginkább talán a Nevetés meghallgatása, és a fizikai játékok: birkózás, eltolás, párnacsata, zoknilopás, fogócska, repülőzés… Ezeket úgy játsszuk a gyerekeinkkel, hogy mindig ők legyenek az erősebbek, ügyesebbek, ők nyerjenek, mi pedig legyünk gyengék, bénák, esetlenek, járjunk pórul! Adjuk meg nekik a lehetőséget, hogy a nappaliban, vagy akár kint a szabadban, de velünk, ők lehessenek a jobbak! Ha szereznek ilyen élményeket a mi biztonságot jelentő védelmünkben, akkor a való életben, éles helyzetben is tudnak majd erőt meríteni ezekből az élményekből.

A másik eszköz, amely sokat segíthet, az a Gyerekidő. Ilyenkor is, akárcsak a fizikai játékok során, a gyerek irányít, ő talál ki mindent, mi pedig lelkesen követjük őt a “munkájában”. Mivel nem helyezzük magunkat a gyerek fölé, nem tanítjuk, nem javítjuk ki ebben a 10-20-30 percben, azt közvetítjük felé, hogy fantasztikus, amit csinál (egyébként az is, legyen az kb bármi), mennyire jó ötletei vannak, (milyen jól tud dolgozni az őt foglalkoztató (lelki) kérdéseken). Képzeljük el, ha a főnökünk ilyen szintű lelkesedéssel fordulna felénk fél órán át a munkahelyünkön, nekünk nem nőne meg hirtelen az önbizalmunk?

És a harmadik: a Sírás meghallgatása. Ez az eszköz arról szól, hogy miközben a gyermekünk önmagát gyógyítva sír, hisztizik, toporzékol, rúgkapál, tombol, mi ott vagyunk mellette, vigyázunk a testi épségére, és azt közvetítjük felé, hogy teljesen rendben van az, amit most érez. Azt, hogy ez most nehéz, mi tudjuk, de túl lesz rajta, és minden rendben lesz. Nem pedig azt, hogy sírni csak a gyengék sírnak, hisztizni csak a rossz gyerekek szoktak, és egyébként is hagyd már abba… Hát nem önbizalom erősítő, ha a szerettünktől azt a visszajelzést kapjuk, hogy teljesen rendben vagyunk, nincs velünk semmi baj?!

Én ezekkel az eszközökkel próbálom növelni a kicsi gyerekeim önbizalmát, ami egy hosszadalmas és sziszifuszi munka azért. Ilyenkor jól tud jönni, ha valaki engem is meghallgat. Továbbá elmondom nekik többször, sokszor, hogy nem velük van a baj, hanem az a másik gyerek (felnőtt) érzi nagyon rosszul magát. Esetleg megkérdezem tőlük, hogy mit gondolnak, hogyan tudnánk neki segíteni? Hívjuk játszani? Kínáljuk meg a sütinkből?

Szeretettel, elfogadással, megértéssel fordulni egy embertársunk felé, aki minket “támad”, megsért, kigúnyol. Embertpróbálóan nehéz feladat még egy felnőtt számára is. Nagyon erős belső béke szükséges ahhoz, hogy képesek legyünk rá. De törekedjünk rá, mert csak az tud igazán segíten!