Az utolsó Hisztimese, “A kiskacsa és a róka” című történet, “Ráadásmese”-ként szerepel a könyvben, témája pedig a félelem.
Volt egyszer egy kacsamama, akinek öt kiskacsája született. Születésük után a kacsa család úszni indult, de ekkor az ötödik, a legkisebb kiskacsa sírni kezdett, és azt hajtogatta, hogy ő nem tud úszni. Az anyukája sehogy sem tudta rávenni, hogy bemenjen velük a vízbe, így végül azt mondta neki, hogy akkor maradjon a parton, de vigyázzon a rókával. A róka persze kisvártatva meg is jelent. A kiskacsa ekkor nagyon megijedt, és ijedtében beugrott a tóba. Persze nem süllyedt el, rájött, hogy ő is tud úszni, innentől kezdve pedig már boldogan uszkált a tóban a testvéreivel és a mamájával.
Az eddigi meséket a könyvből szépen át lehetett ültetni a valóságba. Ezt viszont, hát…, talán jobb ha nem próbáljuk meg. Senki nem hagyná ugyanis szerintem a való világban a víztől rettegő, úszni nem tudó kicsi gyerekét a parton, a medence szélén, egy idegenektől hemzsegő strandon, és kötné a lelkére azt, hogy vigyázzon a cukros bácsival (most találóbb nem jut eszembe), majd amikor az jön, hagyná, hogy a gyerek halálfélelmében beugorjon a vízbe előle, ami jó esetben végződhet úgy, hogy a kicsi rájön, mekkora buli a medence, de rossz esetben úgy is, hogy egy életre szóló traumát szerez vele. Ilyesmi csak a mesében van. Bár sajnos, talán még itt-ott a mai napig működő gyakorlat az, hogy a víztől rettegő gyereket egyszerűen bedobják a medencébe…. Úgyhogy valami valóságalapja talán mégis van a történetnek…
Na de. Mit üzen nekünk ez a mese? Van egy probléma a gyermek körül, az édesanya pedig ott áll a helyzet előtt tehetetlenül. Végül magára hagyja félelmében a kicsinyét, ráadásul egy veszélyhelyzetben. (Mondjuk, lehet, hogy az állatvilágban még akár jogosnak is gondolható ez a döntés, hiszen a mamának élelmet kellett keresnie a többi gyermeke számára is).
Mi a válasza a Kapcsolódó Nevelésnek a félelmek kezelésére?
A recept egyszerű: itt is a meghallgatás. Persze könnyű ezt mondani, megtenni viszont lehet szülőt próbálóan nehéz feladat.
Amikor a gyermekünk épp átél egy jelenbeli vagy egy múltbéli félelmet, akkor elég ha mi e folyamat közben mellette maradunk, nyugalmunkkal, hangszínünkkel biztonságot közvetítünk. Akkor is mellette maradunk, ha a félelmét ránk vetítené ki, és el akarna lökni minket magától. Elmondjuk neki, hogy mi vigyázunk rá, biztonságban van, szeretjük, és nem hagyjuk őt magára, amikor ő ilyen nehéz érzésekkel küzd. Ügyelünk a saját testi épségünkre, mert bizony miközben a kicsink átküzdi magát ezeken a nehéz érzéseken, előfordulhat, hogy rugdos, csapkod, és esetleg minket támad. Ezeket a támadásokat finoman, a nyugalmunkat megőrizve próbáljuk meg a lehető legjobban kivédeni, nem csak azért, hogy mi ne sérüljünk meg, de azért is, hogy a gyermekünknek később ne legyen emiatt lelkiismeret furdalása (a küzdelem során egy más állapotban van, amikor képtelen uralkodni a tettein).
Ha a gyermekünk eljut arra a pontra, hogy dolgozzon az érzelmein, az már egyébként fél siker! Én eddig inkább csak a félelmetes dolog elkerülésének lehettem szemtanúja. Amikor a gyermekünk a félelem miatt nem akar, nem tud közelíteni valamilyen dolog felé, akkor pedig, ahogy Patty Wipfler írja, nekünk szülőknek “kötéltáncolnunk” kell. Megtalálnunk azt a négyzetcentimétrenyi területet, ahol elég távol vagyunk a félelmet okozó dologtól ahhoz, hogy a gyermekünk mellettünk még biztonságban érezze magát, de elég közel is hozzá annyira, hogy a jelenlétünkben már elkezdhessen dolgozni a tárgy, dolog által kiváltott félelmein.
Mondjuk mindezt így leírva és átgondolva, így a végére, azt kell mondjam, valahol teljesen megértem a kacsamamát, hogy ő a kockázatosabb, de jóval rövidebb és egyszerűbb utat választotta … 😀
De hogy ne így zárjam ezt a posztot, van még egy eszköz, amivel azért kapcsolódósan is lehet gyorsítani egy kicsit a folyamaton. Ez pedig a nevetés! Ha eljátszuk, hogy MI mennyire félünk valamitől (persze nem őt kifigurázva!), kicsit viccesen, komikusan, és a gyerek ezen tud nevetni, esetleg kéri, hogy ezt ismételjük meg még, és még, akkor nyert ügyünk van! Teljesen hülyét csinálunk magunkból, cserébe viszont benne egy jókora félelemdarabot sikerül feloldanunk az által, hogy mi vagyunk a gyengék, kicsik, félősek, ő pedig ha szeretné, és csatlakozik a játékhoz, lehet az erősebb, dominánsabb fél. A nevetés mindig tud segíteni az enyhébb feszültségeken.
