Először is hadd mondjam el a saját áldásomat Bartos Erika: Anna, Peti és Gergő könyveiért:
Két hónapos volt a kisfiam, amikor a kislányom már nem járt többet bölcsibe, de még jó fél évig oviba se. A kicsi persze a nap felét szopizással szerette volna tölteni, nekem pedig erre az időre le kellett valahogy foglalnom a nagyot. Persze olvasással, de akkor még olyan sok könyvünk nem volt, és azokat is már mind oda-vissza kiolvastuk. A testvérkapcsolatokról kerestem valamit, és mindenhol az APG könyveket ajánlották. Beszerezni őket persze lehetetlen, külföldről meg pláne, így beadtam a derekam, és ezek voltak az első és egyetlen könyvek, amelyeket Ipadről olvastunk. Egyrészt így már volt mit (9 kötettel azért le lehet foglalni egy négyévest), másrészt tessék kérem nekem mutatni egy másik könyvet, amely ennyire egyszerűen, érthetően, részletesen, élethűen bemutatja a kisgyerekes családok hétköznapjait, különös tekintettel arra, amikor a családba kisbaba érkezik. Olyat, amely gyermekek szintjén ír a szülés utáni napokról, szoptatásról, pelenkázásról, oltásról, vagy épp a hozzátáplálásról!
A lányom csak úgy itta a szavakat, a történeteket. Lassan megfordult a helyzet, nem az volt a gond, hogy túl sokat szopizik a kistestvér, hanem hogy túl keveset. Néha még a sétáinkra is magunkkal vittük a kütyüt, és amíg a kicsi aludt a babakocsiban, mi olvastunk egy padon. Szóval tökéletes volt, és én nagyon hálás vagyok ezért a szerzőnek, és azoknak az anyukáknak, akik ugyan nem túl legálisan, de abszolút nemes cél érdekében, digitalizálták mind a nemtudomhányszáz oldalt. (Azóta sikerült már beszereznünk valami csoda folytán 3 darabot, nagyon jó állapotban, ráadásul normál áron, annak az anyukának is hálás vagyok!)
Szeretnék még írni a grafikáról. Sokan nem kedvelik Bartos Erika könyveit az egyszerű grafikák vagy az emberábrázolás miatt. Nekem erről az a véleményem, hogy a gyerekek imádják! És számomra egy mesekönyv esetén az elsődleges szempont, hogy a gyerek szeresse. Mert lehet az bármilyen magasztos is, ha a gyerek nem kéri, akkor csak lopja a helyet a könyvespolcon. És vajon miért szeretik annyira a gyerekek? Nekem az a tippem, hogy azért, mert hasonlít ahhoz, amit ők maguk is rajzolni tudnak. És ezért borzasztóan közel érzik magukat hozzá. És az, hogy minden mese végén egy-egy fotó is található, amely valóban a leírt történet idején készült, hát egyszerűen zseniális! Annyira valódivá, hitelessé teszi az egészet, hogy ennél jobban már nem lehet. Mindkét gyerekem élvezettel nézi mindig a fotókat a végén (azóta már a kisebbnek is olvassuk, természetesen ő is imádja, a szintjének pont megfelel, a nagyobb meg, aki már kívülről ismeri az összes történetet, velünk együtt hallgatja.)
Na, és akkor térjünk át arra a történetre, amelyről most írni szeretnék az altatással kapcsolatban. A sárga könyv Hasfájás című részében Gergő, az újszülött kisbaba legtöbbször azonnal felébred, miután letették a kiságyába. (Ismerős?). Az anyuka azzal magyarázza a helyzetet a nagyobb testvéreknek, hogy biztosan fáj a hasa. “A kisbabáknak gyakran fáj a pocakjuk”, mondja.
Megjegyzés: távol álljon tőlem, hogy kétségbe vonjam a hasfájós jelenség létezését. Amit az orvosok mondanak, vagy amit egy édesanya érez, az az elsődleges, szent és sérthetetlen! Én itt most erről a konkrét esetről szeretnék írni, és emellett bőségesen megfér az, hogy bizony vannak hasfájós babák is a világon.
Az anyuka felvette a kisbabát, megmasszírozta a pocakját, és azt javasolta a nagyoknak, hogy közösen énekeljenek neki. Majd lefeküdt a kisbabával az ágyra, úgy hogy a mellkasára helyezte. Nem vitte orvoshoz, nem adott neki gyógyszert. Gergőke hamarosan elaludt, és “élete első hónapjaiban gyakran aludt így, Anya hasán. Apa hasán is szívesen bóbiskolt.” A helyzet a szülők testének közelségétől, a szemkontaktustól, az énekhangoktól megoldódott. Mindezek az érzelmi kapcsolódás alapvető formái (a szaglás, sírás, meghallgatás mellett).
A kisbabák akkor érzik biztonságban magukat (evolúciós okokból), amikor érzik egy rájuk vigyázni tudó felnőtt közelségét. Amint ez a megnyugtató érzés megszűnik, az agyuk limbikus rendszere veszélyt jelez, és bekapcsolódik a sziréna, vagyis a sírás. Hiába teltek el az őskor óta évezredek (amikor bizonyára valóban veszélyes volt akár egy percre is magára hagyni egy tehetetlen újszülöttet), az emberi agy nem fejlődött e téren sokat. Nem alkalmazkodott még ahhoz a megváltozott környezethez, hogy bizony már nem az ősközösségben élünk, ahol valakinek mindig van két szabad keze egy kisbaba számára, hanem egy olyan világban, ahol jellemzően az anyuka egyedül vigyáz egész nap egy vagy több gyermekére.
Így aztán nem marad számunkra más, mint a zsonglőrködés és az ilyen rafinált megoldások, mint ebben a mesében is. Miközben egy gyerek a hasunkon fekszik, a másik kettővel még simán tudunk fekve társasozni, hát nem?!
