Egy újabb posztot szeretnék Veletek megosztani az EstiKérdés oldaláról, amely ott még vasárnap, szintén anyák napja alkalmából került ki (de egyébként az év bármely napján érdemes olvasni és érdemes beszélni róla).
Nekem már korábban is “mutatták” (virtuálisan persze, azért az idézőjel) a könyvet a “lányok” (ha szabad őket így neveznem, azért az idézőjel), és engem azonnal megragadott, mert a főszereplő kislányban egy az egyben a saját lányomra ismertem, aki Matildhoz hasonlóan minden szabad percében különböző funkciójú papírfecniket gyárt. Annyira elvakított ez az egyezés, hogy a könyvben lévő anyai oldal különösebben fel sem tűnt nekem benne, egészen Joli vasárnapi írásáig. Pedig hát mennyire szól ez a könyv az anyaságról (is), és emiatt mennyire jól illik ide (is), pont erre a blogra!
Sokszor kapjuk meg azt, mi szülők, hogy legyünk következetesek. Én azt (is) szeretem a Kapcsolódó Nevelésben, hogy azt mondja, nem baj, ha erre képtelennek érezzük magunkat. És ha valaki, hát én annak ÉRZEM MAGAM. Azért írom nagy betűkkel, mert ez (is) egy viszonylagos dolog, egy érzés. Lehet, hogy anyukák egy csoportja szerint én túl szigorú vagyok, egy másik csoport szerint meg túl laza. A saját léptékem alapján mindenesetre teljesen következetlen. Amit az egyik nap még megengedtem, azt a másik nap lehet, hogy épp megtiltom, vagy kiborulok rajta (ez azért már kevésbé fordul elő). De már tudom, hogy ez nem baj, és hogy nem az én hibám. Nem a mi hibánk!
A történetben Matild szülei egy nap…
“mert éppen fáradtabbak a megszokottnál, kimerültebben érnek haza a munkából, mint máskor, kezdődik a téli szünet, jön a karácsony, gyűlik a feszültsg…
A szülők kiborulnak, anya kiabál, az apa „az ég áldjon meg”-ezik, magasba emelt karokkal, és nekiállnak eltüntetni a rettenetes fecniket.”
Kiborulnak azon, amit máskor még megengedtek. Következetesek?
Nem.
Hibáztathatóak azért, amit tettek?
Nem. Vagy talán. Nem is tudom…
Miért történik ez velük? Velünk?
Joli ezt írja: “türelmetlenségből, vagy kimerültségből, vagy nevelő célzattal akár, olyasmit tettem vagy mondtam valamelyik gyerekemnek, amit később, vagy akár azonnal megbántam…”.
a fizikai mellett az érzelmi túlterheltségünk miatt
a társadalmi nyomás miatt (a nevelési célzat esetén például)
vagy akár valamilyen múltbeli esemény miatt, amelynek a lenyomata a jelenben megnyom bennünk egy gombot
És pont ezekre a helyzetekre (is) nyújt a Kapcsolódó Nevelés egy ingyenes, egyszerű, bárki által elsajátítható eszközt, a Páros meghallgatást, amelyet használhatunk rendszeresen (is), de néha akár SOS-helyzetekben (is). És utána úgy térünk vissza a gyerekeinkhez, mint egy jóleső, frissítő zuhany után. A feszültségektől részben vagy egészen megszabadulva, frissen és üdén. És amikor végignézünk a papírfecniktől roskadozó lakásunkon, nem áraszt el minket a kétségbeesés, hogy mekkora a rendetlenség, hanem helyette az öröm amiatt, hogy mennyire kreatív és ügyes kicsi lányunk van. Hát nem zseniális?!
Száz Joli írása, Matildról, a papír szerelmeséről:
A papír szerelmese
Anyaságom 22 éve alatt időnként bizony előfordult velem, hogy türelmetlenségből, vagy kimerültségből, vagy nevelő célzattal akár, olyasmit tettem vagy mondtam valamelyik gyerekemnek, amit később, vagy akár azonnal megbántam, és aztán lelkiismeretfurdalástól mardosva, kétségek közt hánykolódtam egész éjjel (és így van ez máig, a jelen idő is indokolt lenne). Olyan nehéz jól csinálni. Olyan nehéz mindig jó anyának lenni. Jó anyjának lenni mind az ötnek, miközben mind az öt más, de az anyjuk csak egy.
De anyaságom közel 20 évét végigkísérte ez a könyv, és valahányszor újra előveszem (és pedig betéve tudom az egészet, sőt, már a gyerekeim is, a legnagyobbtól a legkisebbig), mindig ugyanúgy meghat, ugyanúgy lenyűgöz, és ugyanúgy csodálkozom rá, mint az első alkalommal, amikor fölfedeztem.
„Matild a lányom…” – kezdi a történetet Béatrice Fontanel a könyvben és halljuk a cd.n a narrátor, Suzanne Flon hangján, a bevezető csodaszép zene után. – “Amikor kicsi volt, igazán jó gyerek volt. Ritkán makacskodott. Szinte sosem csinált butaságot. Nem futkározott, és nem kiabált az utcán. Nem lyukasztotta ki a nadrágját a térdén. A legkisebb folt sem esett a ruháján. Egyszóval rendkívül nyugodt gyerek volt.”
Ez a rendkívül nyugodt Matild a papír szerelmese volt. Képes volt órákon keresztül papírfecniket vagdosni, ragasztgatni, tépdesni, aranyszállal összefűzni, hajtogatni, egyszóval: alkotni. Amivel nyilván elég nagy „szemetet” csinált az egész házban. Amiért a szülei rendre megszidták, hangulatuktól függően nagyon vagy csak kicsit… ismerjük az ilyet. És pedig minden születésnapjára, meg karácsonyra csoda érdekes ajándékot vettek neki, de Matildot jobban érdekelte azok csomagolópapírja.
Arra az esetre emlékszik itt vissza az anyukája, amikor egyszer végül elszakadt a cérna. Annyira szokásos, és annyira ismerős, hát nem? : nincs semmi különös, csak ugyanaz, mint máskor, itt az, hogy tele a ház papírfecnikkel, és mégis, a szülők úgy robbannak fel miatta, mintha valami egetrengető dolog történt volna… mert éppen fáradtabbak a megszokottnál, kimerültebben érnek haza a munkából, mint máskor, kezdődik a téli szünet, jön a karácsony, gyűlik a feszültség…
A szülők kiborulnak, anya kiabál, az apa „az ég áldjon meg”-ezik, magasba emelt karokkal, és nekiállnak eltüntetni a rettenetes fecniket. Matild sír, folynak a könnyei a vacsoránál a levesbe, meg a krepp-papírra az asztalon. Aztán fölmegy lefeküdni, de még az ágyában is sír, hosszan, sokáig, és persze az anyukája is sírva hallgatja a szomszéd szobában, miközben az udvaron, a fa lombján úgy recsegnek a fagyos falevelek, mint amikor az újságpapírt gyűrjük csomóba…
Reggel, amikor letámolyog a konyhába, Matild ott találja a szüleit az asztalnál, ahogy a kávéjukat kortyolgatva vagdosnak, ragasztgatnak, figurákat vágnak… papírból. És készítenek bábokat, meg babákat, hajtogatnak csákót, meg hajót, és csinálnak egy papírsárkányt is. Kimennek a hóba sárkányt eregetni, bár szél nem fúj éppen, de az apa mindenképpen fel akarja repíteni a sárkányt, ami viszont úgy hullik le folyton a földre, ahogy a tavaszi lepke szálldos virágról virágra. Aztán végül ő is elterül a hóban, nagy igyekezetében. Nagyot nevetnek mindhárman…
Ismerjük mind, ugye, ezt a bűntudattal teli igyekezetet, hogy jó kedvre derítsük a megbántott gyereket, és főleg, hogy megbocsásson nekünk, hogy jóvá tegyük, amit elrontottunk.
„Sok idő telt el azóta… én megöregedtem, Matild felnőtt közben. Együtt sétálunk a tengerparton, amikor meglátunk egy papírsárkányt szállni az égen. Látom, hogy mosolyog. Ő nem tudja, hogy én őt nézem, és közben én is mosolygok.”
Hát, van mire visszagondolnom már felnőtt gyerekeim kiskorából, és szerzek még hasonló élményeket a kicsikkel is, míg megnőnek. Bizonyára ezért annyira kedves a szívemnek a Matild és a papírfecnik. Imádom az illusztrációit, a zenéjét, az előadásmódot, és ezt az egyszerű történetet az anyák hétköznapjaiból.
Minden tekintetben tökéletes: pont ezek az illusztrációk kellettek bele, pont ez a zenei háttér, pont ez a szöveg, minden pont annyi és pont az. A megfelelő mértékben, nem túlozva. Egyszerűen gyönyörű minden részletében. Nekem az etalon.
Béatrice Fontanel-Marc Boutavant: Mathilde et les petits papiers, mis en musique: Alain Schneider, raconté par Suzanne Flon, Actes Sud Junior, 2003.
Leave a Comment