A kapcsolódás érzését ma még valószínűleg kevesen sorolnák az érzések közé. De ahogyan régen még csak 4 alapízt tartottunk számon, ma meg már hatot (tudtátok?!) ugyanígy remélem, hogy a nem túl távoli jövőben a kapcsolódás is érzésként fog szerepelni a köztudatban.
Amikor kapcsolódtunk embertársainkkal, akkor biztonságban érezzük magunkat, jókedvűek vagyunk, majdhogynem feldobottak. Olyasmire gondoljunk, mint amikor például egy kedves barátnőnkkel elmentünk kávézni és egy jó nagyot beszélgettünk. Vagy megismerkedtünk a játszótéren egy anyukával, és sokat társalogtunk. Vagy amikor a munkahelyünkön egy vagy akár több munkatársunkkal is jót csevegtünk a nap folyamán, és úgy érezzük, minket kedvelnek, elfogadnak, értékelnek mások.
Sokszor olvasható Kapcsolódó Neveléses cikkekben, posztokban, hogy a gyerek “elvesztette a kapcsolódás érzését”. Ez ugyanígy felnőtteknél is megjelenik. Amikor nem érezzük a kapcsolódás érzését, akkor előtte már valószínüleg jó ideje egyedül voltunk. Nem beszélgettünk, nem csevegtünk senkivel az elmúlt órákban, vagy ha igen, akkor annak számunkra inkább negatív hangvétele volt. Nem éreztük azt, hogy “látva” lennénk, senki sem kérdezte meg mi van velünk épp, nem ismerte el senki a munkánkat, vagy a nehézségeinket. Egy negatív gondolatspirálba kerülünk, ahol az egyéb problémáink felnagyítódnak, egyre több rossz érzésünk támad, egyre rosszabb hangulatba kerülünk.
Hasonlóan történik mindez a gyerekeknél is. Csak míg mi egy másik felnőttel való kapcsolódásból tudunk feltöltődni, addig őket a saját társaikkal, testvéreikkel való kontaktus jellemzően nem tölti, hanem inkább lemeríti, és amiből ők töltekezni tudnak, az mindig egy felnőtt ember figyelme.
Egy ilyen helyzetet mutat be Berner a Vendégség című nyúlfarknyi történetében is, valami hihetetlenül érzékletesen. Misu már jó ideje egyedül volt, mert az anyukájához a testvére érkezett látogatóba. A gyerekekre jellemző módon, Misu nem úgy fejezi ki az érzéseit, hogy: “ Drága anyukám! Elvesztettem a kapcsolódás érzését, mert már számomra nagyon hosszú ideje beszélgetsz Lina nénikémmel, én pedig egyedül voltam ez idő alatt végig. A limbikus rendszerem, amely tudat alatt folyamatosan azt ellenőrzi, hogy vajon biztonságban vagyok-e még, vészjelzéseket küld. Kérlek szépen figyelj rám egy kicsit, hogy újra jól tudjak működni!”
Ehelyett Misu először azt kéri, olvasson neki az anyukája mesét. Utána éhes, majd szomjas lesz. Nem találja a színes ceruzáit és végül beveri a fejét a szekrénybe. De hát mi tudunk olvasni a sorok között, és szerencsére Lina néni is, mert az események után a legjobbnak látja, ha gyorsan haza indul.
Leave a Comment