Ha ez a mese felnőtteknek íródott volna, lehetett volna az a címe, hogy “Mondjunk nemet (ha tudunk)!”
Huuu de nehéz! Mármint nemet mondani. Néha. Sokszor. Mindig, amikor azt kellene. Nekem azóta könnyebb (egy kicsit), amióta ismerem a Kapcsolódó Nevelést.
Bálint Ágnes nem szokványosnak mondható mesefigurái közül az anyaszerepben álló Manócska minden józan érv ellenére elindul Mazsolával, a kismalaccal megnézni egy kiállítást. Egy hete esett már az eső, minden csuromvizes volt, az átázás az esőköpenyek ellenére is garantált. Ilyen időben elindulni egy kisgyerekkel, akarom mondani egy kismalaccal, megnézni egy varjú által izgalmasnak tartott madárijesztő kiállítást minden, csak nem racionális döntés. Úgyis mondhatnám, az vállal be ilyet, aki keresi a kalandokat. Manócska mégis igent mondott. Persze a buszra várva már magában fortyogva bánta a döntését.
Majd a helyzet megismétlődik. Mazsola most azért sír, hogy vigyenek haza a tökházba az utcáról egy tengerimalacot, hogy legyen neki kivel játszania. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha mi a gyerekekkel egy kóbor állatot találnánk és ők könyörögni kezdenének nekem, hogy vigyük haza, az én agyamban szirénázó vészvillogók harsognák azonnal a “nemeket”-et. Mindannyian tudjuk, mi lenne a dolog vége: 3 napig lenne érdekes a kis háziállat, utána pedig minden teendő rám maradna. Persze, olyankor lehetne határt szabni, de hát már így sem egyszerű az életünk. És az is lehet, hogy már keresi a gazdája. (Ráadásul itt Tádé nem is háziállat, hanem egyenesen kistestvér szerepbe kerül). Manócska azonban ebben az esetben is engedett Mazsolának.
Manócskát a többi meséből erélyes, következetes szülőnek ismerhetjük meg. Miért mondott mégis igent? Főleg az első esetben, mert a második esetben a döntésében biztos nagyban közrejátszott az is, hogy megsajnálta a tengerimalacot, valamit tennie kellett vele ott, az esőben. Na de vissza is vihették volna a családjához.
Miért mondunk oly sokszor igent, amikor minden porcikánk azt súgja, vagy inkább kiabálja, hogy itt nemet kell mondani! Miért engedünk sokszor, amikor érezzük, hogy nem kellene?
Lehet bennünk egy olyan belső döntés, elhatározás, hogy mi mindent meg szeretnénk adni a gyermekünknek, amit csak tudunk, vagy amit csak lehet. Ha így érzünk, ennek valószínüleg vannak a saját gyermekkorunkba nyúló okai. A Kapcsolódó Nevelés ilyenkor azt ajánlaná, hogy vizsgáljuk meg ezeket közelebbről páros meghallgatásban, vagyis egy másik felnőtt megértő, elfogadó figyelme mellett. Mondjuk ki, mi volt az, amit mi megkaptunk, és mi az, amit nem. Mit éreztünk ekkor? Mit érzünk akkor, amikor a saját gyerekünknek nem adunk meg valamit?
Egy másik ok lehet a következő: mindannyian pontosan tudjuk legbelül, mi fog következni, ha nemet mondunk. Sírás, hiszti, kiborulás, az együttműködés teljes hiánya. És pontosan ez az, amit szeretnénk elkerülni, amit szeretnénk megakadályozni, visszatömködni a gyerekbe bármi áron, aminél sokszor úgy érezzük, hogy ezt most nem tudjuk elviselni. Miért vannak bennünk ilyen érzések?
Lehet, hogy berögzülten, ösztönösen teszünk így, hiszen pár hónappal korábban, a gyerek babakorában még ez volt a legtermészetesebb: amikor sírt, megtettünk mindent, hogy abbahagyja, végigpróbáltuk az összes opciót, ami csak az eszünkbe jutott, és ezt milyen jól tettük, hiszen ez volt a feladatunk! Néha a gyerekek azonban gyorsabban nőnek és változnak, mint ahogyan mi változtatni tudunk a saját viszonyulásunkon.
Lehet, hogy a társadalmi nyomás, elvárás miatt érzünk így, főleg ha az eset mások előtt a nyílt utcán, valami forgalmas helyen, vagy például a boltban történik. Hiszen a sírás, a hiszti a legtöbb ember fejében nem egy elfogadott, “szép” viselkedés, és ha a mi gyerekünk hisztizik akkor mi úgy gondoljuk, hogy valamit rosszul csinálunk, vagyis rossz szülők vagyunk. (Nem vagyunk! :))
Vagy lehet, hogy akkor és ott egyszerűen képtelenek vagyunk egy sírást végighallgatni, mert mi is fáradtak, stresszesek, túlterheltek vagyunk, lehet, hogy az éjszaka alig aludtunk valamit, lehet, hogy aznap még egyetlen felnőttel sem váltottunk egyetlen szót sem, lehet, hogy előtte megoldottunk már 13 hasonló helyzetet, és egyszerűen úgy érezzük, most nem vagyunk képesek többre. Ilyenkor a legjobb, amit tehetünk, ha igent mondunk, szinte bármire :D!
És most még nézzük meg kicsit Mazsolát is! Mi történik ilyenkor a gyereknél? Akarom mondani, a malacnál…
Van olyan eset, hogy a gyerekek valóban szeretnének valamit megkapni és azért kérik. Bármilyen hihetetlennek hangzik is, de szerintem ez a ritkább. Legalábbis nálunk biztosan. Ilyenkor, ha épp jó passzban vannak, mi pedig nemet mondunk nekik, akkor maximum kisebb elégedetlenkedés kíséretében szépen elfogadják, hogy ezt most nem kapják meg és elkezdenek valami mással foglaltoskodni. Még az is lehet, hogy újraértékelik magukban a helyzetet, és arra jutnak, hogy valójában nincs is szükségük az áhított dologra. Ha viszont nincsenek épp jól, nehéz érzések vannak bennük, akkor bizony kiborulnak. Ez ugyanis egy tökéletes alkalom és lehetőség, egy jó nagy sírásra, egy nagy érzelmi takarításra.
A másik eset, hogy valójában egyáltalán nem is érdekli őket a kért dolog. Gondoljunk csak arra, hogy Mazsola egy szempillantás alatt elfelejtkezett az előtte még oly fontosnak tartott kiállításról, amikor meglátta Tádét. Miért kérik akkor mégis? Mire van valójában szükségük?
Röviden: ránk! A figyelmünkre, a közelségünkre, a jelenlétünkre. A gyerekek akkor érzik jól, biztonságban magukat, ha érzik egy róluk gondoskodó felnőtt biztonságot nyújtó jelenlétét, figyelmét, elérhetőségét. Ha ezt nem érzékelik (Manócska már jó ideje beszélgetett Varjú úrral!), bekapcsolnak a vészjelzőik, és megtesznek minden racionális, vagy épp irracionális tőlük telhető dolgot, hogy a rendszer helyre álljon. Valójában nem a tárgyra, eseményre vágynak, hanem a velünk való újrakapcsolódásra.
Mit tehetett volna tehát Manócska, ha egyébként épp jó hangulatban, kiegyensúlyozott állapotban volt, amikor Mazsola könyörögni kezdett neki, hogy menjenek el a szakadó esőben egy kiállításra? Mondhatott volna nemet, majd fogadhatta volna megértéssel, melegséggel, elfogadással mindazt, ami ezután jött volna. Ott maradhatott volna a kis Mazsolája mellett, kapcsolódást ajánlhatott volna neki, meghallgathatta volna a sírását, ez által pedig úgy mondhatott volna nemet egy vágyott dologra, hogy közben megerősíthette volna a kismalacával való kapcsolatát. Így reagálni pedig sokszor nehéz. Igent mondani egy kiállításra, hazavinni egy tengerimalacot, megvenni a csokit a boltban a könnyebbik út (de annak is lehet helye). A nehezebb: nemet mondani.
Kapcsolódási szint: 3/5
Ajánlott korosztály: 3-6
