Ezt a mesekönyvet receptre írnám fel minden családnak!
Mondjuk, már az is megérne egy bekezdést, hogy miért kell erről a témáról egyáltalán mesekönyvet írni 2022-ben, és az is, hogy miért kellene minden családi polcon a könyvnek szerepelnie.
Na de, nézzük, miért is?!
Berta (Roberta) egy szombat reggelen úgy dönt, hogy ő ma bizony nem csinál semmit. Egész álló nap egyáltalán semmit. Majd lábát a falhoz támasztva nézegeti a tapétát. Élvezi, ahogy a bolyhos párnája simogatja az arcát. Az anyukája azonban sietteti, neki ugyanis el kell vinnie a kisfiát, Berta bátyját egy focimeccsre, így bizony igyekezniük kell a reggelivel.
Miután elmentek, Berta egyedül maradt az apukájával. Békésen elnézegette, ahogy apa a kávéját szürcsölte és sz újságját olvasta, az apuka viszont noszogatni kezdte kislányát: “Miért nem mész és legózol egy kicsit?”.
Berta ment is, de nem játszott a legóival. Csak nézegette őket, és azon gondolkodott, hogy vajon miről álmodozhatnak a műanyag darabkák, miközben senki sem játszik velük? Talán arról, hogy egyszer egy kastéllyá válnak? Vagy egy menő medencés házzá?
Később kimentek az apukájával a kertbe. A papája füvet nyírt, Berta pedig a homokozóban nyújtózkodva hallgatta a fűnyíró gép zúgását, nézte, ahogy egy repülő átszeli az égboltot, és ahogy a madarak szétrebbenek a faágakról, amikor a fűnyíró a közelükbe ér.
A szomszédnéni virágot locsoltolt a kertben. Megszólította Bertát:
-Mit csinálsz, kedvesem?
-Semmit. Csak úgy itt vagyok – válaszolta a kislány.
-Pont mint a rózsáim! – mosolygott a néni. – Meglocsoljalak téged is?
Majd leöntötte Berta lábát hűsítő hideg vízzel, a kislány pedig élvezte, ahogy a csupasz lábacskáin lepereg az ezernyi vízcsepp.
Ebédre hazaért a család másik fele. Megbeszélték, mit csinálhatnának délután. Mindenkinek volt valami jó ötlete. Berta viszont azt javasolta, kivételesen ne csináljanak semmit sem. Egyáltalán semmit. A családtagok kérdőn néztek a legkisebbre. De ekkor Berta megmutatta, hogyan is gondolta. Lefeküdt a frissen vágott fűre, élvezte az illatát, és nézte a lustán vánszorgó bárányfelhőket az égen. Anyukájának megtetszett az ötlet, és gyorsan melléfeküdt. Utána pedig az apukája is követte őket, majd végül a nyafogó nagytestvére is beadta a derekát, és egy fűszálat a szájába véve leheveredett a földre.
Kezdetben nehezükre esett a családtagoknak az édes semmittevés. De gyorsan belejöttek. És hamarosan arra is rádöbbentek, hogy nincs is ennél jobb dolog a világon, mint lenni, egyszerűen csak létezni, élni, és közben legfeljebb tunyán elmélkedni, álmodozni, gondolkodni.
Amikor a gyerekek visszahúzódnak, üveges tekintettel bámulnak maguk elé, és esetleg a kedvenc plüssüket, alvókájukat szorongatják közben, a Kapcsolódó Nevelés azt mondja, elveszítették a kapcsolódás érzését, és emiatt “nem végzik a dolgukat”: nem játszanak, nem tanulnak, nem fedezik épp fel a világot. És ez bizony így is van. Számtalanszor voltam tanuja… Ilyenkor egy kis közeledés, kapcsolódás, játék kibillentheti őket ebből a letargiából, és máris új energiákkal töltve, lelkesen fognak bele valamibe.
Biztosan van azonban egyfajta pozitív kikapcsolás is, amikor a rohanó hétköznapok, a rengeteg program, iskola, óvoda, nyüzsgés mellett egyszerűen csak vannak, megfigyelik a körülöttük lévő világot, feldolgozzák az érzeteket és álmodoznak, gondolkodnak az élet kis és nagy dolgain.
Emlékszem, ahogyan a Nagymamám mesélt a saját gyerekkoráról. Valahogy úgy képzelem, az még telis-tele volt ilyen pillanatokkal. Ehhez képest egy mai fiatalnak már majdnem ünnepnap, amikor épp semmit sem kell tennie. Valószínűleg a legtöbben nem is nagyon tudnának mit kezdeni a hirtelen rájukszakadt idővel.
Pedig annyira fontosak ezek az üresjáratok! Adjunk nekik alkalmat, lehetőséget, hogy kihasználhassák őket, ha épp szükségük van rájuk. És legyünk velük, mellettük az édes semmittevős pillanatokban! Később ezeket úgy fogjuk nevezni: emlékek.
Nikola Huppertz, Mareike Ammersken: Der schönste Tag zum Nichtstun, Annette Betz, 2022.
