Bori mézeskalácsa

Tudom, tudom, biztosan mindannyian ismeritek már ezt a könyvet, nem írok semmi újat vele. Na de, biztosan tudjátok már, hogy nem is az az én célom, hogy itt a legújabb megjelenésű könyveket reklámozzam Nektek. 

Nekünk ez volt az első karácsony témájú könyvünk, és bár azóta az évek alatt beszereztünk mellé még jó párat, mégis ez maradt a legkedvesebb. Finom, érzékeny, sokszor megható, pihe-puha mesék, hozzá illő álomszép illusztációkkal. 

Kedvencem közülük a Bori mézeskalácsa. És hogy miért? Hát, mert magamra ismerek benne. Mindig azok válnak a kedvenc könyveinkké, amelyekben magunkra ismerünk, nem?!

Egy háromgyerekes család mézeskalácsot süt. A két nagyobb gyerek már érdemben is tud segíteni, a legkisebb meg hát… feldob egy marék lisztet a levegőbe, és azt kiabálja: Hó! Hó! Majd az ujjacskájával pálcikaemberkéket rajzol a lisztbe, utána meg belenyomkodja a mutatóujját a szabályos csillag és szív alakú, sütésre váró mézesekbe. Itt az anyuka már nem bírja tovább idegekkel, rákiált, és elküldi játszani a szobájába… 

Mi is mézeskalácsot fogunk ma sütni. Ez volt mára betervezve az adventi naptárunkba. És hogy nekem ebben mennyi munkám van… úgy értem lelki, nem fizikai, természetesen (bár valamennyi lesz abból is biztos, mire kész leszünk). 

Köztetek most minden bizonnyal akadnak olyanok, akik imádjátok a gyerekekkel való együtt sütögetést, heti program ez nálatok, sürögtök, forogtok a konyhában, nagyobb bolondságokat műveltek, sőt jobban is élvezitek az egészet, mint maguk a gyerekek. Majd végül, miután a konyha az őskáosz állapotába kerül, boldogan nyugtázzátok, hogy ez mekkora buli volt. (Borzalmasan irigykedem).

Aztán, biztos vannak köztetek olyanok is, akik ugyan nem repdestek a közös sütögetés gondolatától a fellegekben, de tudjátok, hogy ez egyébként mennyire jó és hasznos tevékenység a gyermekeitek számára, és ezért mondjuk havi egyszer megengeditek nekik ezt a mókát, közben pedig többször is elmosolyodtok titokban azon, hogy már milyen nagyok és ügyesek. Valószínűleg Ti vagytok többségben.

És akkor van egy harmadik csoport is. Nektek a kupi, lisztes porfelhő láttán nem csak, hogy úgy egyszerűen átfut az agyatokon a “jaj, ne már…hogy fogom ezt feltakarítani?!” mondat, hanem minden egyes porcikátok, ideg- és egyéb sejtetek kiabál, sőt egyenként ordít odabent, hogy “Ezt neeeee!!!!”

Na, Veletek érzek én a leginkább együtt, és gyorsan le is írom: Ez. nem. a ti. hibátok!

A gyerekeknek van egy olyan alapszükségletük (is), melynek az a neve, hogy spontaneitás, játékosság. Ha lehetőségük van az önfeledt, spontán, kreatív játékra, majd a játék által okozott felhőtlen öröm megtapasztalására, akkor felnőttként is képesek lesznek kreatívak, önfeledtek lenni, élvezni az élet apró örömeit, boldogsággal belemélyedni a pillanatba. Ha azonban a szülő maga is merev, kritikus, túlkontrolláló, problémája van az örömkészséggel, esetleg depresszív, borúsan látja a világot, vagy bűntudatot kelt a gyermekben, miközben az a számára valamilyen örömteli tevékenységet végez, akkor ez az alapszükséglet sérül.* És a sérülés eredménye felnőttkorban a sejtek kiabálása. De az még hagyján… Ott van az élet élvezete. Az önfeledt játék. A humor. A tánc. A szexualitás… mind, mind sérül(het…)

De ne essetek most kétségbe, kedves harmadik csoportbeli sorstársaim! Van kiút! Hosszú, lassú, és kemény, de eredményes. Mi kell hozzá? Először is talán tudatosság. Nagyon jól jöhet a Páros meghallgatás, ahol jókat lehet a múlt miatt sírni, megértő, támogató kezek között. Vagy jól kivesézni, hogy mégis mi a legeslegrosszabb, ami történhet a közös sütögetés során, és elmenni a teljesen abszurdig. És ha ez sem elég, akkor talán még valamilyen terápia is jól jöhet. Lehetőségek vannak bőven, csak keressétek őket! 

Meg lesz az erdeménye! Lesz koszos konyha, ferde, össze-vissza írókázott mézeskalács, önfeledt esti hancúrozás, tánc, vidámság, nevetés. Ezt kívánom Nektek!  

Brigitte Weninger, Eve Tharlet: 24 karácsonyi mese, Naphegy Kiadó 2019, Fordította: Szabó T. Anna (Eredeti megjelenés: Nordsüd Verlag, Zürich, 2015. – a kedvenc helyi kiadóm)

A *-gal jelölt bekezdést Vágyi Petra: Sémáink fogságában című könyve alapján írtam.