Levente és Léna nagyon várták már a karácsonyt. Hogyisne várták volna, hiszen az elmúlt pár hétben minden csak arról szólt. 24 napon át izgalommal nyitogatták az adventi ablakokat, részt vettek az óvodai és az iskolai karácsonyi ünnepségen, csomagoltak cipősdobozokat, sütöttek mézeskalácsot, énekeltek karácsonyi dalokat, segítettek anyának és apának a vásárlásban, és a fa feldíszítésében. És végre, végre, eljött a nagy nap. Ünnepelhettek.
Anya idegesen sürgött-forgott a konyhában. Apa a nagyszülőkkel beszélgetett. A lejátszóból szóltak a karácsonyi dalok. Léna a babáival játszott, Levente legókkal, majd hirtelen odament anyához:
– Mikor lesz már kész a vacsora, éhes vagyok! – próbálkozott.
– Nem sokára, kicsim, bírd ki még egy picit, sietek, ahogy csak tudok! – hárított anya, mire Levente visszament játszani. De két perc múlva apánál próbálkozott:
– Apa, mikor bonthatjuk ki az ajándékokat?
– Nem sokára, Levente. Legyél már egy kicsit türelmesebb! Miért nem játszol Lénával addig?
– Nincs kedvem… – morogta csak úgy magában Levente, és visszakullogott a legóihoz.
Léna közben leültette a babáit. Egy anyukát, egy apukát, és két kisgyereket. Egy apró fenyőág volt a karácsonyfa. A díszeket rá Léna készítette papírból. Az egyiket megmutatta a Nagyinak:
– Szép?
– Ó, nagyon szép, Léna, milyen ügyes vagy! – válaszolta a nagymamája, majd tovább beszélgetett a többiekkel. Léna visszament játszani a babákkal.
– Asztalhoz! Kész a vacsora! – szólt ekkor anya.
Persze Levente volt az első. De ahogy leült a székére, és meglátta, hogy mi a vacsora, nyavalygós sírásban tört ki:
– Neee… én nem szeretem a halászlét!
– Pedig az finom, Levente, kóstold csak meg! – noszogatta nagymama.
– Tudom, hogy nem szereted, edd meg a tésztát, lesz utána rántott hal is, krumplival – ajánlotta anya.
– És mi lesz a desszert? – kérdezte a kisfiú izgatottan.
– Levente, maradj már nyugton, először eszel valami rendeset, addig nincs desszert! – förmedt rá apa Leventére, aki ezek után unottan kevergette a tésztát, majd evett pár falatot belőle. Később épphogy csak megkóstolta a rántott halat, de abból sem kért sokat, majd türelmetlenül várt megint csak a desszertre, az ajándékokra, az ünnepre.
Léna csendesen és gyorsan megette a vacsoráját, majd visszament ismét a babáival játszani. Spagettit főzött nekik, mert azt mindenki szerette. De ő is már egyre türelmetlenebb volt, hiszen a felnőttek ezúttal a szokásosnál is sokkal lassabban vacsoráztak, sokat beszélgettek, anya folyton szaladgált a konyha és az asztal között, apa beszélgetett nagyapával, majd kávét főzött.
Léna a kis karácsonyfa köré ültette a babáit, szorosan egymás mellé, majd nagyon halkan, szinte csak magában elénekelt nekik pár karácsonyi dalocskát.
Anya végre feltálalta a desszertet, Levente az első adagot gyorsan behabzsolta és már kérte is a következőt.
– Alig ettél valamit, nincs több édesség mára! – szólt rá apa.
– Hadd egyen, elvégre karácsony van! – mondta ekkor nagyapa, mire apa megenyhült, és tett még egy sütit Levente tányérjára.
Végre eljött a pillanat, bontogatni kezdték az ajándékokat. Sorban, egyik dobozt a másik után. Levente kisautót kapott, pár képeskönyvet és egy bonyolultabb legót. Léna egy aranyos plüssmackót, amelyre már oly régóta vágyott, könyveket és egy mindenféle barkácsdolgokkal megtöltött ládikót.
Levente tett pár kört az új autóval, majd össze szerette volna rakni a legót.
– Holnap összeállítjuk együtt, Levente, nagyon sokáig tart, ma úgy sem érnénk a végére, és már késő van! – mondta ekkor apa, amire persze Levente nagyon csalódott lett, és kérlelni kezdte az apukáját:
– De én most akarom, most rakjuk össze, nincs késő, karácsony van, én még nem vagyok álmos!
– Nem, Levente, nem lehet, majd holnap! – válaszolta apa.
Léna közben a barkácselemeket nézegette, a színes flittereket és pompomokat. Levente is bontogatni kezdte őket, majd el is csent egy-két csodaszép darabot.
– Na, az az enyém, én kaptam, add vissza! – kiabálta Léna, és kirántotta Levente kezéből a zacskót.
Levente erre hatalmas sírásban tört ki.
– Veszünk neked is egyet, kisunokám, ne sírjál! – próbálta azonnal vigasztalni nagymama, majd odasúgta nagyapának:
– Mondtam én, hogy ez lesz, látod? Ugyanazt kellett volna vennünk!
– Kicsi még ő ahhoz, nem való az még neki! – nyugtázta nagyapa.
Anya közben a nagy sírásra abbahagyta az edények elpakolását, felkapta Leventét, és bevitte a szobájába. Mindenki fellélegzett a nappaliban. Levente dúlt-fúlt odabent, vissza akart menni a nappaliba, mérgesen hadonászott, de anya nem engedte. Becsukta az ajtót, és leült vele szemben.
– Most itt maradunk egy kicsit – mondta a magából kikelt, a sok izgalomtól fáradt kisfiának.
Levente harcolt, próbált kiszabadulni, de anya hárított:
– Sajnálom, Levikém! Most már itt vagyok!
Erre a kisfiú újra sírni kezdett, ezúttal azonban már nem harcoló, kiabálós sírással, hanem csendesebb, beletörődős, szomorúval. Odabújt anyához, aki az ölébe vette.
Léna közben azt játszotta, hogy a babák megajándékozzák egymást. Mindenki valami kézzel készített aprósággal lepte meg a másikat, majd mind a négy baba együtt játszott.
Nagyapa bekapcsolta a tévét, hogy megnézze a híreket nagymamával. Apa besüppedt a fotelbe és a telefonját görgette. Nem sokkal később kijött anya a szobából Leventével.
– Gyere Léna, olvassuk el az utolsó mesét! – hívta anya a kislányát, majd felolvasta a gyerekeknek a 24., utolsó mesét a karácsonyi mesekönyvből.
Mese után következett az az öltöztetős játék, amit minden este játszanak anyával. A gyerekek elszaladnak, anya pedig megpróbálja elkapni őket. Akit sikerül, arról lekerül egy ruhadarab, vagy felkerül a pizsi. Persze lopkodni is lehet a ruhadarabokat, hogy anyának még nehezebb dolga legyen, és olyankor a földön kell harcolnia a gyerekekkel, hogy visszaszerezze az elcsent holmit. Nagy volt a kacarászás.
A játék és a fogmosás után a kicsik hamar ágyba kerültek.
Léna alvás előtt még gyorsan kiszaladt, és lefektette a babáit.
Jó éjszakát kívánt nekik és boldog karácsonyt!
Illusztráció: Francisco Fonseca
