Így a nagy karácsonyi ajándékozások után kérdezném: volt valahol egy háziállat az ajándék?
Elöljáróban szeretném leszögezni: itt most nem azokról a helyzetekről szeretnék írni, amikor a szülőknek már eleve volt valamilyen háziállatuk a gyermek(ek) érkezése előtt. Azokról sem, ahol a szülők szeretnének egy házi kedvencet. És azokról sem, ahol a kisállat valamilyen terápiás céllal kerül egy családba.
Kifejezetten inkább azokról az esetekről írok, ahol a gyerek(ek)ben egyszer csak felmerül valamiféle vágy egy állatka iránt (úgy, hogy igen csak csekély ismeretekkel rendelkeznek arról, mit is jelent ez a valóságban), és utána heteken, hónapokon át képesek kínozni a szülőt a kéréssel… Ismerős?
Nálunk gyerekkoromban mindig voltak háziállatok (meg haszonállatok is), amiről nekem vegyes emlékeim maradtak. Az olyan igazi vágy egy állat, konkrétan egy kutya iránt, talán éppen ezért sokkal később, fiatal felnőtt koromban jött el. Bárcsak jártasabb lettem volna akkoriban önismeret terén…bárcsak… bárcsak tudtam volna azt, ott, akkor magamról, amit ma már tudok…merthogy nem. Nem magára az állatra vágytam én már ott, akkor sem. Teljesen másra. Hármat tippelhetek. Na jó, csak egyet! Igen, persze, biztosan kitaláltátok: kapcsolódásra! Mert milyen jó, szép, romantikus dolog már esténként kézenfogva sétálgatni a párunkkal a városban, vagy a parkban, jókat beszélgetni közben, és kutyát sétáltatni, hát nem?! Erre vágytam én! Megkaptam?! Igen, részben. A hétköznapok felőrlő valósága azonban hamar azt eredményezte, hogy a sétáltatást felosztottuk egymás között. A rengeteg problémával pedig (amit a kutyatartás eredményezett) küzdöttünk nap, mint nap.
Nos, hát szerény véleményem szerint így vannak ezzel a gyerekek is. Legalábbis azok, akiknek inkább csak elképzeléseik vannak az állattartásról, de nincsenek konkrét tapasztalataik. Valamilyen szükségletük nincs kielégítve. És ezért vágynak valamire, csak nem tudják megfogalmazni, hogy pontosan mire is (hogy is tudnák, szegények, amikor pl. én felnőttként is csak 40 évesen jöttem rá…). Majd találnak valamit, amiről azt hiszik, hogy az majd kielégíti ezt a belül fortyogó vágyat. És aztán megkapják. Jön a valóság. És nagyon sokan rövid időn belül érzékelik, hogy ó, nem, nem erre volt szükségük… Ilyenkor történik meg sokaknál az a messze földön híres jelenség, hogy a háziállatka teljes gondozása az anyára marad. (Hangsúlyozom: sokaknál! Vagyis nem, nem mindenkinél! Igen, én is ismerek több olyan családot is, ahol a lelkesedés az x. hét után sem hagyott alább, és az állat a gyermek életének fontos és meghatározó részévé vált. Hogy miért van ez némelyeknél így? Bizonyára ott az állattal létrejön egyfajta kapcsolódás, ami ezt az igényt kielégíti. Megintcsak a kapcsolódás igényét. Vagyis az állat valamit pótol, amit az emberi kapcsolódások nem elégítettek ki).
És ami a könyvet illeti: valamikor, valamilyen ajánlás révén betettem a kívánságkosaramba, aztán amikor Magyarországon voltunk ősszel, gyorsan meg is vettem az “ami elérhető és jó, azt azonnal vedd meg, mert 1-2 éven belül már csak csilliárdokért lesz fellelhető antikváriumokban” (Esküszöm nem értem ezt!, #ventilálás vége) elv alapján. Itthon pedig a 8.5 éves kislányommal egyszer csak ezt vettük le a polcról újabb könyv gyanánt. Anélkül, hogy emlékeztem volna róla bármire is, de leginkább a kor szerinti besorolásra. Aztán a második oldalnál egy percre meghűlt bennem a vér (“Jesszusom, hány éveseknek való ez a könyv?!”) De végül nem volt gond. Szóval, Oscar, aki egy kiskamasz, is érzi ezt az ellenállhatatlan vágyat, hiányt, valami iránt. Pedig van egy tök normális családja, nincs testvére (még), de van egy barátja, sőt, egy barátnője is. Mégis vágyik egy kutyára. És elárulom, a kívánsága végül valóra is válik. Nekem egyébként ez egy picit fura, mert valahogy úgy képzelem, azok a kamaszok, akiknek már barátnőjük van, túlnőttek a háziállatos témán, de OK, rendben, ahogy írtam, én is jó későn kezdtem háziállatra vágyni…szóval, végülis el tudom fogadni.
9-10 éves kortól ajánlanám, amolyan tipikus szórakoztató, humoros, haladós olvasmánynak, akár önálló olvasásra is!
Cerkabella kiadó, 2019. Szerző: Kerstin Lundberg Hahn, illusztrátor: Maria Nilsson Thore.
