Amikor a Kisgombos-mesegyűjtemény híre hozzám eljutott, úgy éreztem, hogy az én kislányom már kinőtte ezt a kategóriát. Aztán most, hogy a kisfiam 2,5 éves lett és végre elkezdett érdeklődni a mesék, könyvek iránt, megszántam szegényt, és megrendeltem a számára, neki ugyanis még egyetlen saját mesekönyve sem volt mindeddig, az összeset örökölte ugyanis a nővérétől ☺️. (Ami persze nem egy nagy tragédia…)
Nos, a könyv telitalálat lett Kisebbnél! És micsoda felüdülés a Boribonok, Maszatok, Kippkoppok, Bogyó és Babócák, vidám mesék, telhetetlen hernyók és szorgalmas járgányok mellett! Bárcsak lenne még több ilyen könyv ennek a korosztálynak! Azóta sem telt el olyan nap, hogy a Bodorról szóló mesét ne kellett volna minimum kétszer felolvasnom. A 6,5 éves pedig odaül hozzánk hallgatózni, és még ő is nagyon élvezi. Előreszaladni a könyvekkel (a gyermek életkorának korai könyveket felolvasni) ugyan nem ajánlott, de visszafelé nincs ilyen szabály, ha jól tudom 😅.
Ma azonban nem a gyerekek kedvencéről, Bodorról fogok írni, (de arról is tervezek valamikor a jövőben), hanem a “gondgombolyagosról”, amely témájában annyira illik szerintem a Kapcsolódó Neveléshez. Kiscsipisz és Nagycsipisz minden nap megnézik a napfelkeltét és a napnyugtát, a köztes időben meg olyan csuda jó dolgokat csinálnak együtt mint az “ágacska-átugrás”, “hernyó-hempergetés” vagy a “csönd-csavargatás”. Kiscsipisz azonban nagyon rosszkedvűen ébred egy reggel, “morcosnak, gyűröttnek és nyűgösnek érzi magát” (hű, de ismerős!…), még a napfelkeltét sem akarja megnézni. Nagycsipisz pedig először nem érti, mi a baj, de azután észreveszi, hogy egy hatalmas “gondgombolyag” tekeredett Kiscsipisz szíve köré. Mennyire szép hasonlat!… Gondgombolyag…. Amely fojtogatja, nyomasztja Kiscsipiszt, minden erejével, sírva, kiabálva, kapálódzva próbál tőle megszabadulni, de nem sikerül neki. Egyedül nem sikerül. Nagycsipisz ekkor odaül mellé, és segít neki kibontogatni a csomókat. Először énekelni kezd és pár csomó magától kioldódik. Majd tovább bontogat és kiesik egy rég elvesztett kedves tárgy az egyik csomóból, régi fájdalom, mely még mindig bánt, még mindig nem bogozódott ki teljesen. Az utolsó csomó nagyon makacs. Ahhoz már nem elég csak ott ülni, és hallgatni. Fizikai aktivitás kell hozzá, együttmozgás, játszás. Míg végül az is kioldódik. Pont a naplemente előtt, melyet már együtt néztek meg békében és jó kedvben. A csomók kibogozása egy egész napon át tartott(!).
Felmerülhet bennetek a kérdés, hogy de hogyan kell bogozni? Mit kell tenni, nekem mint szülőnek ahhoz, hogy kioldódjanak azok a csomók? Nos, nem tudom a szerző ismeri-e a Kapcsolódó Nevelést, (feltételezem, hogy nem), és így azt sem tudom, mi lenne az ő válasza, de a KN válaszát tudom: semmit. Semmit sem kell tenni. Egyáltalán semmit. Csak ott kell ülni mellette, figyelni rá, együttérezni vele, elfogadni és megérteni az érzéseit, azt hogy neki ez most tényleg nehéz, tényleg rosszul érzi magát, nem minket akar bosszantani és nem a mi időnket akarja rabolni, és nem tud ellene mit tenni, sőt igazából ösztönösen a legjobbat teszi, anélkül, hogy ennek tudatában lenne. És ahogy mi ott ülünk és vele vagyunk, meghallgatjuk, a csomók szépen “lassan” (egy egész napig tartott! 😬) maguktól kioldódnak. Előbújnak és megoldódnak még az olyan régiek is, mint az elvesztett játékmackó miatt érzett fájdalom. Nagyon makacs csomók esetén lehet próbálkozni esetleg egy kis fizikai játékossággal, birkózással, megnevettetéssel, de alapvetően a mi nyugalmas jelenlétünk, a gyermekünkhöz való meleg kapcsolódásunk az, amely képes eltüntetni a szorító, fojtogató gombolyagokat a gyerekszívek körül.
Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy hogyan lehet olyan Kapcsolódó Nevelés témájú mesét írni gyerekeknek, amely nem a felnőtteknek szól. Melyek azok a dolgok, amelyeket egy gyereknek a KN-ről tudnia kell? Kell-e neki tudnia bármit is, vagy elég számára a megtapasztalás? Ez a mese már egészen közel áll azokhoz a válaszokhoz, amelyeket én keresek. De kíváncsi lennék a Ti véleményetekre is a fenti kérdésekkel kapcsolatban! Milyennek találjátok ezt a mesét? Kinek szól szerintetek? Mit üzen a gyerekeknek? Mit a felnőtteknek? Próbálkoztatok-e az olvasás utáni első rosszkedvű reggelen valami olyasmi mondattal, hogy “Ó, úgy látom itt ma nekem gondgombolyagokat kell kicsomózgatnom!”? Ha igen, mi volt a reakció, hogy alakult a reggel? Örülök, ha meséltek!
Kapcsolódási szint: 5/5
Ajánlott életkor: 2-től bármeddig 🙂
