Ez a poszt lesz az idén az utolsó, köszönöm szépen, ha az eddigieket olvastátok (ha egy-egynek eljutottatok a végére, egyenesen hősök vagytok! 😅) és remélem, hogy jövőre is maradtok. Terveim szerint a következő évet egy több részes sorozattal fogom indítani, egy kis meglepetéssel fűszerezve…
Na, de. Térjünk rá erre a csodálatos könyvre és az osztozkodás témájára. Vallomás vagy inkább #ventillálás következik: ez az a helyzet nálunk jelenleg, amelynek… khm… (még) nem igazán állok a magaslatán. Napi többszöri tárgyakon történő civakodás helyszíne az otthonunk, és én nem tudom, mit tehetnék még ellene?!
Gyerekidőzzek. Gyerekidőzünk. Hetente 4-5 alkalommal/gyerek, 15-25 perceket. Bár Nagyobbnál nem érzem túl hatékonynak mostanában, mert újabban mindig azt kéri, olvassak neki. Ja, meg édességet.).
Kapcsolódjak. A lassan három év alatt ezt már megtanultam: RENDSZERESEN, ha csak egy kicsit is. Próbálok, amennyit (fizikai és lelki állapotomhoz mérten) tudok. De nincs kéznél 2-3 nagymamánk, nagypapánk, 1-2 keresztanyánk, nagynénink, nagybácsink, bébiszitter, takarító, szakács, miegymás. Leginkább csak én vagyok, meg van amikor Apa is van.
Szabjak határt szeretettel. Szabok. Eddig oké is, de mit csináljak utána? Kinek a javára döntsek? Naponta 26-szor.
Használjam a “Segítek várni!” módszert. Használom. Miután fél órán át segítettem várni, majd visszamentem törzshelyemre, a konyhába, 5 perc múlva újra mehetek egy fél órás körre. Valamikor majd csak eszünk.
Sírásmeghallgassak. Meghallgatok. Kisebbnél tankönyvszerűen, Nagyobbnál majdnem, ott még van hova fejlődnöm, de legalább tudok róla.
Próbáljam meg játékosan. Próbálom. Az egyik nevet és rákap a játékra, a másik őrjöngő sírásba kezd (írtam már, hogy nem tudnak megegyezni a játékokon?).
Páros “meghallgatózzak” (igen, ez a szó létezik 😅. Kapcsolódós berkekben legalábbis. De ha valaki tud rá valami magyarosabbat, ne tartsa magában!). Meghallgatózom. Soha ennyit, mint most, bár valószínűleg dupla, vagy tripla ennyi időre lenne szükségem, de most ez fér bele… már ennek is örülök, két évvel ezelőtt ezt a mennyiséget remélni sem mertem volna.
Fogadjam el, hogy ez van. Vannak helyzetek, amelyek egyszerűen nehezek, nem tehetünk róla, ellene se sokat és csak túl kell élni valahogy, idővel javulni fog a dolog (és jön a helyébe valami más probléma 😅)…örüljek, hogy csak ennyi a gondunk, és továbbra is használjam szépen a páros meghallgatás eszközét.
A Kapcsolódó Nevelés szerint a gyerekek alapvetően szeretnek osztozkodni. Szívesen megmutatják a játékaikat nekünk, vagy odaadják őket más gyerekeknek, amikor éppen jól vannak, és nem csordulnak bennük túl a nehéz érzések. Ha két gyerek nem képes megosztani egymással a játékokat, annak az az oka, hogy egyik sem érezte a kapcsolódás érzését az elmúlt két órában (hmm…mondjuk ezzel kötözködnék, mert sokszor úgy vesznek össze, hogy ott ülök mellettük. Olyankor valószínüleg az történik, hogy megfelelőnek érzik a helyet és az időt egy kis feszültségoldásra, és kell valami ürügyet találni, amin lehet tombolni. A lego muffinok pedig erre tökéletesek!).
De tegyük fel, hogy nem voltunk jelen, és épp halljuk a konyhából, ahogy veszekedni kezdenek. Ilyen esetekben használhatjuk a “Segítek várni!” módszert. Nem kényszerítjük őket rá az osztozásra, cserére, vagy hogy mindkettő azonos ideig játsszon az adott játékkal, hanem kapcsolódást ajánlunk annak a gyereknek, amely el szeretné venni a másiktól a vágyott tárgyat, és azt mondjuk neki, hogy mi most itt leszünk mellette, játszunk vele egészen addig, amíg a másik be nem fejezte a játszást az adott játékkal. A másikat nem kértük meg semmire, nem helyeztük magunkat fölé, nem parancsoltunk rá szigorú arccal, hogy adja át a játékát, vagyis mellette, az ő pártján (is) állunk, és így azzal az érzéssel sem kell megküzdenie, hogy “mindjárt lejár az időm, és át kell adjam a játékom, pedig én még úgy játszanék vele”. A karunkban lévő pedig közben megkapja tőlünk azt, amire valójában szüksége van: a mi figyelmünket, kapcsolódást, annak az újbóli megerősítését, hogy mi szeretjük őt, elfogadjuk, ő jó, és vele minden rendben van. Erre persze ő reagálhat megnyugvással és fogadhatja örömmel a közelségünket, játszhat velünk, de az is lehet, hogy épp arra van szüksége, hogy sírjon egy nagyot az ölünkben, a figyelmünkben fürdőzve, és megszabaduljon azoktól a feszítő rossz érzésektől, amelyek miatt nem képes osztozkodni vagy egyszerűen csak együtt játszani a másik gyerekkel. Gyakran előfordul ilyenkor az, hogy az a gyerek, aki még játszhat a játékkal, megsajnálja a másikat, a sírót, és önként átadja neki a játékot, mint a mesében:
Fésűs Éva Hóemberkéjének teljesítette a kívánságát egy “pilingélő, táncikáló, széllovacskán lovagoló, majd megállapodó”* hópihe: kisfiúvá varázsolta, hogy megismerhesse a karácsony csodáját. A Hóemberke megköszönte neki, majd még megkérdezte tőle:
“-Ugye, most már valódi emberke vagyok?
-Még nem egészen, mert nincs szíved. Azt magadnak kell megszerezned!”*- válaszolta neki a hópihe, mielőtt elolvadt volna a vállán.
Bent a házban talált is a hóemberből lett kisfiú egy fenyőfára akasztott, hatalmas mézeskalács szívet, melyet meg is kaparintott magának, és onnantól kezdve két kézzel szorított. Majd miután az ünneplés kezdett elcsendesedni, a gyerekek kezdtek nyugovóra térni, észrevett egy kisfiút, “aki még olyan pici volt, hogy az édesanyja tartotta az ölében”*, és az ő mézeskalács szívét szerette volna megkapni. A mindenét. Persze először nem akarta odaadni neki.
“A pici fiú édesanyja nem haragudott, csak megsimogatta, és azt kérdezte:
-Minek neked a szív, ha nem adod oda senkinek?”*
De Hóemberke nem adta. Azt nem, az az övé!
A pici fiúnak ekkor sírásra görbült a szája. A hóemberből lett kisfiú pedig megsajnálta, hogy miatta sírjon, azt nem hagyhatta. Így nehéz szívvel ugyan, de átadta féltve őrzött mézeskalács szívét a kisebbnek.
Érezte a kapcsolódás érzését?! Talán igen. Hiszen, amikor betoppant a házba, őt is azonnal befogadták, “vidám kisfiúk és kislányok táncolták körül, és az új vendéget is mindjárt kézen fogták, mintha várták volna, hogy együtt játszhassanak.”*
Miután odaadta a mézeskalács szívet a kisebbnek, az boldogan felkacagott. Benne pedig megdobbant valami. Egy igazi szív.
Kapcsolódási szint: 5/5
Ajánlott korosztály: 5 éves kortól
*Fésüs Éva, Mesebeszéd, Hóemberke. Arcus Kiadó 2017.
A “Segítek várni!” módszer forrása:
