Általában vegyes véleményeket lehet olvasni a Hiszti manó nevű meséről. Vannak akik szeretik és jónak tartják, és vannak, akik inkább arról számolnak be, hogy a gyermekük megijedt ettől a mesétől, illetve a manótól.
Ha valaki még nem olvasta volna, annak röviden leírom, hogy a mese egy Zsófi nevű kislányról szól, akit kinevet és a hisztizésre ösztönöz egy apró, mások számára láthatatlan lény: Hiszi manó, minden hisztis gyerek barátja. A manó viselkedése és nevetése hatására pedig a kislány végül valóban mindörökre abbahagyja a hisztizést.
A történet nyilvánvalóan azzal a céllal, tanulsággal íródott, hogy Zsófit, és lehetőleg minél több kisgyereket, leszoktasson a hisztizésről. Nos, kérdezem: sikerült? 😀 Minden kisgyerek ösztönösen hisztizik, és bármit is próbálnak tenni ez ellen a felnőttek, ők újra és újra próbálkoznak vele. Miért? Mert a hiszti valójában egy jó dolog! Annak biztos, aki épp hisztizik, de annak is az lesz, aki kénytelen a hisztit elviselni, amint megérti a mögötte megbújó mechanizmust. Amint sikerül a fejünkben a “hiszti rossz” tévhitet átfordítanunk, a problémáink fele egyszeriben nem hogy megoldódik, hanem eltűnik. A hiszti ugyanis a különböző rossz érzéseknek, főleg a frusztrációnak, feszültségnek a szervezetünk által ösztönösen végzett megszabadulása. Rendszeresen szükségünk van (nekünk és a gyerekeknek is) ventillálásra, amellyel ezek a rossz érzések távoznak, és mi újra jól tudunk működni. Ha mindezt egy biztonságos közegben, egy megértést és szeretetet sugárzó másik emberi lény jelenlétében tudjuk megtenni, akkor a hiszti gyógyulás!
Hogy miért? Mert valójában nem a sírás és a hiszti a rossz dolog. A rossz dolog az, ami a sírást és a hisztit kiváltotta. Az pedig már megtörtént, nem tudunk rajta változtatni. Mi abban tudunk segíteni a gyermekünknek, hogy a rossz dolog által kiváltott érzések feldolgozása közben mellette állunk, őt abban segítjük, a jelenlétünkkel megtartjuk őt a szétesésben.
Amikor a gyerekünk hisztizik (vagy mi a magunk módján ventillálunk – mert ugye gyerekeknél hisztinek, felnőtteknél már inkább ventillálásnak illik nevezni ugyanazt a folyamatot), akkor az agyunknak a gondolkodásért, kontrollért felelős elülső része nem működik, nem elérhető. Ilyenkor egy nagyon érzékeny, sebezhető állapotban vagyunk. A történéseket körülöttünk érzékeljük, különös tekintettel a mellettünk lévő emberek reakcióira. Ha a hisztizőt kicsúfoljuk, kinevetjük, az nagyon rosszul eshet neki, megbánthatjuk, megsérthetjük őt a viselkedésünkkel, elbizonytalaníthatjuk önmagával kapcsolatban, a vele való kapcsolatunkat romboljuk.
Ez a jelenség nagyon szépen látszik a mesében is. Zsófinak nagyon nem esett jól, hogy Hiszti manó kinevette. Annyira, hogy rögtön abba is hagyta a hisztizést. Mi történik valójában ilyenkor? A tisztuló, gyógyuló, feszültségektől, frusztrációtól megszabaduló folyamatunk közepén valaki megszólítja az agyunk gondolkodásért felelős részét, a homloklebenyünket, amely eddig lekapcsolt állapotban volt. Ilyenkor a folyamat leáll, a homloklebeny “felébred”, és újra működni kezd. Az érzelmi nagytakarítás pedig abbamarad, a rossz érzések egy része elraktározódik. Ugyanez történik, amikor eltereljük a gyermekünk figyelmét.
Ha megfigyeljük, és képesek vagyunk kivárni a végét, láthatjuk, hogy a hisztinek van egy tipikus lefolyási módja: először csak némi elégedetlenkedést érzékelünk, egy kis rosszkedvet, nyűgösséget. Majd történik valami, ami kirobbantja a nagy érzelmi kitörést. Ez valószínűleg egy apróság, sokszor mondvacsinált dolog, és ez is mutatja, hogy igazából nem az a valódi ok. A kitörés csúcspontja hangos, mozgásokkal teli, sírás, izzadás, remegés kísérheti és legtöbbször 10-15 percig tart. Majd lassan megkezdődik egy elcsendesedés, közben esetleg még újabb és újabb kisebb hullámokban történő felélénkülés. Végül a kisgyerek teljesen megnyugszik, abbamaradnak az akaratlagos mozgások, már csak hüppög, láthatóan “visszatér” közénk, és gyakran odabújik hozzánk. Az utána következő időszakban (órákban, nagyobbaknál napokban is akár) teljesen kisímult, jó kedélyű, együttműködő, segítőkész lesz.
A nyűgösségnél még esetleg próbálkozhatunk egy kis kapcsolódással. Sokszor ugyanis a homloklebeny éppen azért marad alul, mert a limbikus rendszer vész üzemmódba kapcsol: nem vagyok biztonságban! Senki sem figyel rám! Ha ilyenkor megpróbáljuk felvenni újra a kapcsolatot a gyermekünkkel, figyelemmel, szemkontaktussal, esetleg egy kis játékossággal fordulunk felé, akkor lehet, hogy az elég ahhoz, hogy helyreálljon a rend. Van azonban az a helyzet, amikor ez már nem segít, a puttyony annyira tele van, hogy az érzelmi cunami elkerülhetetlen. Ha szerencsénk van, ez olyankor történik, amikor épp van rá időnk, és a körülmények is ideálisak, otthon vagyunk, a biztonságot jelentő négy fal között, és meg tudjuk hallgatni a gyermekünket, mellette tudunk lenni, míg ő megküzd ezekkel a nagy érzésekkel.
Legtöbbször azonban se szerencsénk nincs, se időnk. Olyankor próbálkozhatunk a tereléssel (nem azért, mert nem akarjuk meghallgatni a gyerekünket, csak épp akkor és ott tényleg nem tudjuk, nem vagyunk rá képesek), vagy azzal, hogy egy védettebb, nyugodtabb helyre próbáljuk vinni a gyereket, és mellette elfogadjuk, hogy most bizony el fogunk késni vagy el fogunk csúszni a napirendünkkel. Cserébe kapunk egy vidám, együttműködő kicsi lényt, akinek a lehető legjobbat és legtöbbet adtuk, amit csak tudtunk.
